Ha Gandhi lett volna hatalmon Belgrádban, mi akkor is függetlenek akartunk volna lenni
A Gemišten karácsonyig Montenegróra helyeződik a fókusz, miután ősszel jártam ott egy jó kéthetes, az ország most épp 2028 környékére belengetett EU-csatlakozásáról szóló riportúton. Lesz sokmegszólalós nagyriport, és persze interjúk is: ez most utóbbi.
Miodrag Vlahović nagy idők nemhogy tanúja, egyenesen alakítója: a kilencvenes években ő volt az első montenegrói béketüntetés szervezője, a kevés függetlenségpárti párt politikusa, majd 2004-2006 között a 2006 júniusában függetlenné vált Montenegró első külügyminisztere, azaz ő irányította a diplomáciát a függetlenné válás folyamata alatt. Mint mesélte, örökké hálás marad az akkori budapesti külügyminiszter, a néhai Somogyi Ferenc vezette magyar diplomáciának, akik egy általuk szervezett találkozón már külön, egyenlő félként ültették le Szerbiát és Montenegrót, egyértelmű jelzést küldve ezzel nemcsak Belgrádnak, de számos más EU-tagállamnak is. Vlahović 2006-2010 között az ország amerikai, kanadai és izlandi nagyköveteként, 2017-2021 között pedig a vatikáni nagyköveteként szolgált.
Onnan csak nagy nehezen jött haza: miután a 2020 utáni kormány a leváltott Djukanović-rendszer embereként beazonosítva őt hazahívta, lecseréltette a nagykövetség ajtajain a zárakat, mondván ne szórakozzanak vele, amíg Milo Djukanović elnök nem írja alá a hazahívását, az jogilag nem érvényes. Idővel végül aláírta. Miodrag Vlahović ma a balkáni közélet befolyásos alakja, helyi és balkáni lapok gyakori megszólalója, külpolitikai publicistája, valamint a montenegrói Helsinki Bizottság elnöke. Büszke arra, hogy többet volt hivatalos látogatáson Koszovóban, mint Belgrádban, annak pedig kifejezetten örül, hogy miután a diplomata pályafutásának vége, végre őszintén és kendőzetlenül beszélhet, nem kell finomkodnia és udvariaskodnia. Mikor kérdeztem, mennyi időnk van az interjúra, annyit mondott: „nézze, szombat van”, úgyhogy órákon keresztül beszélgettünk.
Hogyan és miért vált a Montenegrót 2020-ig uraló Milo Djukanović Slobodan Milošević önkéntes foglyából a háború ellenzőjévé és a montenegrói függetlenség élharcosává, és mit tett ehhez hozzá akkor Joe Biden?
Miért nem igaz, hogy Montenegró függetlensége a csempészeten alapulna?
Miért tartja megszállónak és terroristaszervezetnek a Szerb Ortodox Egyházat?
Miért volna fontos a montenegrói EU-tagság, de miért tekint szkepszissel a 2028-as céldátumra és látja hamis mozdulatnak mindazt, ami azt körülveszi?
Interjú Podgorica óvárosából, a Stara Varošból. Jó olvasást, szokás szerint van mit.
Kezdjük az elejéről. Ön Jugoszlávia felbomlásakor, a kilencvenes évek elején a békemozgalom egyik alapítója és vezetője volt. Milyen idők voltak azok?
Jugoszlávia tragikus és szerencsétlen felbomlásakor, így a helyes. Sem kellemes, sem veszélytelen nem volt, de nagyon büszke vagyok arra, hogy ott voltam, kellemes érzés, amikor a történelem végül bebizonyítja, hogy igazad volt. Ez volt talán az egész életem legjobb döntése, legfontosabb cselekedete.
Már az utcán sétálni is veszélyes volt számunkra.
A legnagyobb, akkor másfél éves lányom hiába haldoklott, nem kapott gyógyszert. Nem öltem meg az orvost – de talán megértenék, ha így tettem volna –, aki azt mondta, azért nem kap gyógyszert, mert az én lányom.
Akkoriban már érvényben voltak ellenünk az ENSZ-szankciók, és megpróbáltam a doktor lelkiismeretére hatni, remélve, hogy talál valahol két Longaceph-kapszulát, de egyszerűen megtagadta. Végül sikerült tőle megszereznem, de az a hölgy nem akart többé látni, mert számára én „usztasa” voltam. Miért is? Mert következetesen elleneztem a háborút, a szerb nacionalizmust és azokat a szörnyű háborús bűnöket és népirtást, amelyeket a nevében elkövettek. Ez erkölcsi-etikai alapvetés volt számomra. Ahogy az is, hogy 21 éve, 2004-ben az első nem csupán montenegrói, de az első, az egykori Jugoszlávia keleti részéből érkező kormányzati tisztviselőként ellátogassak Srebrenicába.
Montenegró eleinte szintén részt vett a Horvátország elleni harcokban, részt vettek Dubrovnik 1991-es bombázásában, de aztán valahogy sikerült kievickélni ebből az agresszori pozícióból, 2000-ben Milo Djukanović elnézést kért a horvátoktól, amit a montenegrói fociultrák a horvátok elleni meccseken azóta is rendre megismételnek. Mi történt?
Montenegró Milošević és a nagyszerb nacionalizmus önkéntes foglya volt. Az emberek nagyrésze támogatta a belgrádi vonalat – részben az amiatti félelemből, hogy ha nem teszünk így, akár itt is kitörhet egy polgárháború.
Montenegró területén azonban nem zajlott háború, még ha voltak is olyan tragikus háborús cselekmények, amelyek hozzánk köthetőek: a Bosznia-Hercegovinába deportálandó muszlimok kíméletlen meggyilkolása, a hírhedt štrpci mészárlás – bár Montenegró semmilyen módon nem vett részt benne, nem volt benne senki Montenegróból –, amikor tizenkilenc utast elraboltak a Belgrád-Bar-vonatról. Őket mind megölték azonnal. Most itt ülünk Podgorica óvárosában, ami egészen 1879-ig, az itt Nagy Háborúként nevezett montenegrói-török háború végéig muszlim többségű város volt. Ebből a városrészből származik egy nagyon kedves barátom, Ismet Babačić, egy fiatal muszlim férfi: együtt jártunk horgászni.
Őt is elrabolták, majd megölték. Abban az időben parlamenti képviselő voltam, én voltam az első, aki erről már másnap a parlamentben beszélt. A NATO-hadjárat idején is történtek bizonyos bűncselekmények. Nagyszámú menekült érkezett – több mint százezer ember Koszovóból, 99%-uk albán –, de a montenegrói rendőrség vagy hatóságok részéről egyetlen regisztrált incidens sem történt ellenük.
Montenegró kormányzata, pontosabban a kormányzó DPS egy része 1996-1997 táján felismerte, hogy a Milošević-tyel való koalíció kudarcra van ítélve, és nagyon kellemetlen módon fog véget érni. Djukanović volt azon frakció vezetője, amely szembefordult az ország akkori elnökével, az azóta elhunyt Momir Bulatović-tyal, és ezzel együtt hátat fordított Milosevićnek. Ez rendkívül kockázatos és bizonyos értelemben bátor döntés volt. 1997-ben egy történelmi fordulat következett be, amelyet aztán egy hosszú és fájdalmas folyamat követett. Röviden: mindez a Montenegró-párti ellenzéknek volt köszönhető. Az én meghatározásom szerint a montenegróiság nem etnikai kategória, és bár én személy szerint etnikailag montenegrói vagyok, de előbb vagyok liberális demokrata, mint hogy montenegrói lennék; de a hazához való viszonyt, az azzal való identifikációt így is sokkal fontosabbnak tartom, mint az etnikai hovatartozást.
Tehát a Montenegrót támogató erők többségbe kerültek, ellenőrzésük alá vonták a helyzetet, és sikerült semlegesek maradniuk az 1999-es NATO-beavatkozás idején. Ha Belgrádba mész, ott az emberek legalább 95%-a ezt nem beavatkozásnak fogja nevezni, ők egy másik, hibás kifejezést használnak rá. Pedig nem, igenis jogos beavatkozás volt, figyelembe véve a Koszovóban történt népirtási kísérletet és népirtást, amelyet megint csak a szerb hadsereg és szerb félkatonai erők követtek el. Montenegró azonban semleges maradt. Így is szenvedtünk kisebb veszteségeket, sajnos voltak véletlen áldozatok is egy Murino nevű helyen – ami körülbelül két kilométerre van attól a falutól, ahonnan az őseim származnak –, ahol a NATO-bombázás valójában mást célzott, de tragikus módon őket találta el.
Ezt követően Montenegró egy nagyon óvatosan és diplomáciailag jól előkészített utat választott a függetlenség, vagyis az arról szóló népszavazás felé. 2004 júliusában meghívtak a kormányba mint az egyetlen kabinettagot, aki akkoriban nem tartozott egyetlen párthoz sem. Ennek az volt az előzménye, hogy 2002-ben az akkor már elnök Djukanović hozott egy jelentős döntést arról, hogy aláírja az addigi Jugoszláviából egy lazább, Szerbia és Montenegró nevű államszövetséget létrehozó belgrádi megállapodást. Előtte összehívott tizenkét értelmiségit és politikai elemzőt, köztük engem is. Ő volt a tizenharmadik, én pedig azon viccelődtem, hogy ez olyan, mint az utolsó vacsora. Mindössze ketten támogattuk nyíltan, hogy írja alá a megállapodást.
Az volt az elképzelésünk emögött, hogy az aláírás azt jelenti, Montenegró elhalasztja a függetlenségi népszavazást, hogy bizonyos fontos döntéseket össze lehessen addig hangolni a nemzetközi közösség hozzáállásával. Tudtuk ugyanis, hogy ha már 2002-ben megtartanánk a népszavazást, az a nemzetközi közösséggel való szembehelyezkedést jelentené – nemcsak Washingtonnal és Brüsszellel, hanem bizonyos mértékig Moszkvával is. Így kudarcra lettünk volna ítélve: nem lehet egy ilyen fontos folyamatot megszervezni úgy, hogy a legfontosabb nemzetközi szereplők ellenszenvvel vagy vonakodva álljanak hozzá. Ezért írta Djukanović alá a belgrádi megállapodást. Szerbia és Montenegró csak ideiglenes megoldás volt – legalábbis mi akként tekintettünk rá. A függetlenség visszaszerzésének folyamata 2002-ben ezzel a stratégiai döntéssel kezdődött. Mint a sakkban: mielőtt egy nagy lépést megteszünk, vannak kisebb előkészítő, ún. köztes lépések. Djukanović, bár csak ketten támogattuk, kitartott az álláspontja mellett. Akkor dönthette el, hogy külügyminiszter lehetek.
Érdekes, hogy Djukanović és én – vagy inkább én és Djukanović, hiszen három hónappal idősebb vagyok nála – ugyanazon a napon, ugyanabban az irodában kezdtük politikai pályánkat az ifjúsági mozgalomban. És nem voltunk barátok,
nagyon nem. Ő pártkáder volt, engem viszont végül kizártak a pártból, mert liberális voltam, nem kommunista, amit egy idő után ők is észrevettek. Sosem vettem részt egyetlen pártgyűlésen sem. Mindezek ellenére Djukanović 2004-ben meghívott a kormányba azzal a céllal, hogy lépésről lépésre haladjunk a függetlenség irányába. Vallom Karl Popper hozzáállását, miszerint a siker érdekében fokozatos, óvatos társadalommérnökösködésre van szükség, vagyis liberális demokrata vagyok.
Ezt az elvet alkalmaztuk. Végül a 2002-ben célként kitűzött hároméves időszakot meghosszabbítottuk még egy évvel, mert a nemzetközi közösség – elsősorban Brüsszel – még nem volt felkészülve Montenegró ügyének megoldására. Még a Koszovó-kérdés is a fejükben volt. Megmutattuk: tudunk türelmesek lenni. Nekem mottóm „a radikális türelem szükségessége” – márpedig mi radikálisan türelmesek voltunk abban a döntő történelmi időszakban, hogy békésen és demokratikusan szerezzük vissza függetlenségünket, amit végül meg is tettünk. Ebben az időszakban Magyarországtól jelentős stratégiai támogatást kaptunk, amit sosem fogok elfelejteni. Rendkívül fontos volt, amilyen előrelátóan és okosan viszonyult az ügyünkhöz az akkori külügyminiszter, a néhai Somogyi Ferenc.
Mikor és hogyan vált Djukanović a függetlenség támogatójává?
Ezt tőle kellene megkérdezni, bár tudok néhány részletet. Az egyik fordulópont az volt, amikor 1996-ban ellátogatott az Egyesült Államokba, és találkozott egy bizonyos Joseph Biden nevű szenátorral. Ismerem ennek a beszélgetésnek a részleteit, mert egy jóbarátom, aki éveken keresztül Biden szenátor fő politikai tanácsadója volt, jelen volt a megbeszélésen. Djukanović tapasztalt és tehetséges politikus, a szó legjobb értelmében egy political animal. Nem mindig volt stratégiai gondolkodó, de kiváló taktikus. Tudta, mikor kell várni a megfelelő pillanatra.
Megértette, hogy Milosevićnek nincs jövője – márpedig ez volt az egyik fő üzenet Biden részéről. Djukanović tehát nagyon kockázatos lépést tett akkoriban – még a saját pártjában sem volt többsége –, de lépésről lépésre előbb megszerezte a párton belüli többséget, majd a helyi és a nemzetközi közvélemény támogatását is – különösen Franciaország támogatásának elnyerése volt nehéz.
Djukanović volt az egész folyamat vezetője. A történelmi érdem az övé. Én a magam szerény részét tettem hozzá, és büszke vagyok arra, hogy a régió más országaival ellentétben mi mindezt békésen, demokratikusan, vérontás nélkül értük el. Ez történelmi precedens volt azon Montenegróban, amelynek múltja tele van háborúkkal és függetlenségi felkelésekkel.
Mi motiválta Montenegrót, a Milosević bukása utáni helyzettől való félelem?
Nem, egyáltalán nem. 2004-ben külügyminiszterként
sokan kinevettek, amikor azt mondtam, hogy még ha Mahatma Gandhi lenne hatalmon Belgrádban, mi akkor is függetlenek akarnánk lenni.
Ez nem Milosevićről szólt. Ez történelemről, hagyományról, identitásról, nemzeti érdekekről, stratégiai irányról és a jogainkról szólt. Mert Montenegró létezik, és kik vagyunk mi, hogy tagadjuk évszázadok lenyomatát és tapasztalatát?
Ha elmegy az ember az ankarai védelmi minisztériumba, ott lát egy hatalmas térképet az Oszmán Birodalomról – egész Európát szürkére látja festve egészen Bécsig. A nagy szürkeségben mindössze egyetlen sárga folt tűnik ki: Karadağ, azaz Montenegró. Szerbia területe szürkére volt festve, Srbistan néven. De Montenegrót soha nem tudták leigázni, mert kicsi, szegény, de szabad terület volt, nekik pedig nem voltak akkor még helikopterjeik, hogy fel tudják venni a versenyt a hegyekben, és igazából nem is érte volna meg, mert egyrészt gazdaságilag irreleváns volt ez a terület, másrészt mert a montenegróiak nagyon őrült és kemény harcosok hírében álltak. Persze, Podgorica és körülötte a síkság az övék volt, de a hegyek nem.
Ezért a montenegróiakban mélyen él a szabadság, a függetlenség fontosságának érzése. Budapesten járva mindig elmegyek a Hősök terére – mert ott láthatóak azok, akik Magyarországot alapították. El tudja képzelni bárki Magyarországon, hogy valaki kétségbevonja, hogy azok a történelmi alakok léteztek volna vagy hogy magyarok lettek volna? Mert a szerb soviniszta nacionalisták velünk ezt teszik. Emiatt az is hozzájárult a függetlenséghez, hogy elleneztük a szerb nacionalizmust, amely tagadta Montenegró létét és identitását. Belgrádban a kormány, az egyház és az értelmiség egyes részei ma is tagadják, hogy a montenegrói nép egyáltalán létezik.
Ez nem az eredetileg amúgy montenegrói származású – miként például Sztálin sem orosz volt, hanem grúz, Hitler sem német, hanem osztrák, és Napóleon sem francia, hanem korzikai – Milosević személyéről szól, hanem egy mélyebb, nagyszerb nacionalista ideológiáról, amely történelmileg mindig Montenegró-ellenes volt. Szerencsére ezúttal sikerült elkerülnünk a tragédiát – ellentétben azzal, ami 1918-ban történt, amikor az első világháború végén a szerb hadsereg Montenegrót katonailag megszállta, hogy aztán egyesítse Szerbiával. Még a szerb katonai parancsnokság dokumentumaiban is „megszálló erőként” hivatkoztak magukra – ez egy olyan dolog, ami amúgy rejtélyes módon hiányzik az itteni tankönyvekből, miközben az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országainak történészei körében közismert tény. Emiatt a függetlenség visszaszerzése nemcsak politikai kérdés volt, hanem a montenegrói nemzeti identitás megőrzésének ügye is.
Több barátom is él itt, ahol interjúzunk, Podgorica óvárosában, Stara Varošban, akik muszlimok, mégis: montenegróiak, ahogy én is. Vagy fordítva: mindannyian montenegróiak vagyunk. Montenegróinak lenni nem pusztán etnikai vagy vallási hovatartozás, ez egy polgári identitás. Éppen
ezért támogatták Montenegró kisebbségei is határozottan a függetlenséget – és erre nagyon büszkék vagyunk. A függetlenség nem a kisebbségek ellen, hanem a kisebbségekkel együtt, értük is történt. Ez is bizonyítja, hogy Montenegró társadalmi, etnikai és politikai mintázata teljesen más, mint például Szerbiáé.
Mert – és sajnálom, hogy a tüntető egyetemisták mozgalma ellenére is ezt kell mondanom – Szerbiában az albánokkal szembeni viszony nem nacionalista, hanem egyenesen rasszista jellegű. Ez a mi szemszögünkből nézve óriási szégyen.
Nekünk, montenegróiaknak az albánok a barátaink. Soha a történelem során egyetlen háborút sem vívtunk egymás ellen. Ezt sokan félreértik: igen, az Oszmán Birodalom ellen harcoltunk, bárki is állt az oszmánok oldalán – de nem az albánok ellen. 1918 után, amikor megszüntették Montenegró államiságát, valóban történtek atrocitások az albánok és a muszlim lakosság ellen, de ezeket a megszálló szerb erők követték el.
A 2006-os függetlenségi népszavazás idején már nem Milošević volt hatalmon. Vojislav Koštunica volt akkor Szerbia elnöke, akit tévesen demokratának neveztek. De ő is Montenegró ellen volt, mert Montenegró identitása ellen volt. Apropó, nem tudom, tudja-e, de az igazi neve nem is Koštunica, az eredeti neve Damjanović. Azért változtatta meg, hogy eltávolodjon az apjától. A Damjanović család – milyen meglepő – montenegrói származású. Milošević után tehát lett még egy túlbuzgó szerb nacionalista, aki valójában montenegrói gyökerekkel bír – ami jól mutatja, hogy ha valaki egy ilyen ideológiát magáévá tesz, mindegy, honnan származik, mik a gyökerei.
Szóval Damjanović-Koštunica Szerbia elnökeként megpróbálta ránkkényszeríteni, hogy a „szerbiai montenegróiak” is szavazhassanak a függetlenségi népszavazáson. Tehát azok a szerb állampolgárok, akik montenegrói származásúnak vallják magukat. És tudja, hányan voltak állítólag? Másfél milliónyian. Komolyan. Készítettek is két CD-t, rajta az összes névvel. Mi természetesen elutasítottuk ezt, mert a mi állampolgársági törvényünk szigorúan meghatározza, ki szavazhat. De hogy lássa a kontrasztot: a legfrissebb népszámlálás szerint ma Szerbiában 20-30 ezer montenegrói él. Tehát
amikor Szerbiának érdeke, hogy legyenek montenegróiak, akkor hirtelen 1,5 millió van. Amikor ez neki már nem érdeke, akkor már csak 30 ezer.
Belgrádban nem mondhatja magáról bárki, hogy montenegrói, mert abból csak baja lehet, elnyomják, kigúnyolják, megbélyegzik. És közben ott van ez a hamis nagyszerb ideológia, hogy mi testvérek volnánk. Pont, mint az oroszok és az ukránok esetében: látjuk, hogyan nyilvánul ott épp meg a testvéri szeretet.
Pedig, hadd mondjam, én tisztelem a szerb történelmet, támogatom Szerbiát, és azok közé tartozom, akik normális, demokratikus Szerbiát szeretnének látni. Ezért voltunk Milošević, Koštunica és ezért vagyunk most Vučić ellen. Szerbiáért voltunk ellenük, nem ellene. Mégis, mindig ez a félreértés uralkodik: ha valaki Milošević ellen volt, az szerbellenes – ezért nem kapott anno ugye gyógyszert a nagyobbik lányom a kilencvenes években a háború alatt. Sajnos ez a felfogás jelen van a mai montenegrói kormányban is, azon pártok és politikusok között, akik most hatalmon vannak.
Mennyire ártott a montenegrói függetlenség megítélésének az a számos vád és oknyomozó cikk, amik Djukanovićot és rendszerét szervezett bűnözéssel és korrupcióval vádolják? Elvégre cinikusan nézve tűnhet úgy, mintha csak azért hozott volna létre új államot, hogy a helyi ügyészek ne mehessenek utána a dohánycsempész ügyleteknek, elvégre ő nevezi ki őket. És hát nem is mentek utána a mai napig.
Noam Chomsky, a híres, mondhatni szélsőbaloldali gondolkodó mondta egyszer, hogy az államalapítás a szervezett bűnözés egyik formája. Ezt nem Montenegróra, hanem az emberi civilizáció egész történetére értette. Egy „forradalmár” lehet hős, de bűnöző is – attól függ, honnan nézzük.
1994-ben még ügyvédként dolgoztam. Sok olaszországi befektető volt az ügyfelem, és épp Rómában jártam. Mivel korábban én voltam a Jugoszláv Ifjúsági Szövetség legfiatalabb nemzetközi titkára, sok barátom volt abból az időből. Egyikük, aki éppen az Jugoszláv ún. Szövetségi Köztársaság – értsd: Szerbia plusz Montenegró, mínusz Koszovó – római nagykövetségén szolgált, rendezett egy ebédet a tiszteletemre, és meghívta Piero Fassinót is, aki akkor Olaszország külügyminiszter-helyettese volt.
Fassino – aki amúgy a baloldali blokk, a centrosinistra egyik vezető figurája volt, később külügyminiszter is – megkérdezte tőlem: „Na, mi a helyzet a hazád gazdaságával?” Én pedig így válaszoltam: „Csempészünk, hogy túléljünk.” Nem szó szerint én, hanem mi, Montenegró népe. A nagykövet majdnem elájult. De Fassino nem lepődött meg, csak ennyit mondott: „A cigaretta nem probléma. Az a mi problémánk, mert mi exportáljuk azt a ti országaitokba. Közép- és Dél-Olaszországban 2,5 millió ember ebből élt közvetlenül. És Montenegró nem is az első a listán, ahová szállítunk!” Igen, tudom, válaszoltam neki. Erre ő folytatta: „Mi nem a dohány miatt aggódunk. Ami igazán aggaszt minket, az az emberkereskedelem, a fegyver- és drogcsempészet.”
Újra: ez 1994-ben volt, egy olasz diplomata kimondta nekem, hogy a dohánycsempészet tulajdonképpen az olasz szürkegazdaság exportja a Balkán felé. Tíz évvel később, 2004-ben már külügyminiszterként szolgáltam, és az olaszok feljelentették emiatt Djukanovićot és másokat. Szóval, kedves barátom, mindig minden attól függ, milyen nézőpontból és milyen érdekből beszélünk róla.
A saját védelmemben azért hadd mondjam el, hogy én voltam az első montenegrói politikus, aki nyilvánosan egy sajtótájékoztatóján kimondta: a problémánk nem az, hogy gyűlöljük-e a szerbeket, hanem az, hogy ki mennyit keres egy cigarettás dobozon. Tehát nekem semmi közöm nem volt a csempészethez. De mindig van egy történelmi kontextus, amiben élünk, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Montenegró ma is ilyen helyzetben van: szeretném, ha az ország EU-tag lenne, és normális kormánya lenne – nem pedig olyan, amely a szerb és orosz titkosszolgálatokkal működik együtt, de sajnos ez a valóság. Ebben a helyzetben kell viselkednünk, ahogy tudunk.
A kilencvenes években a szankciók idején csak úgy tudtunk fennmaradni, hogy csempésztünk – az ebből származó haszon elosztása persze már külön történet. De
csempészet nélkül Montenegró nem élte volna túl. A függetlenség eszméjét ehhez kötni viszont teljes képtelenség, abszolút nonszensz.
Persze, akadtak olyanok, akiknek anyagi érdeke fűződött ehhez – de ez mindenhol így van. Én ezt megvetem, de sajnos ilyen emberek minden társadalomban léteznek.
És ha már itt tartunk: ha Montenegrót azzal vádolják, hogy a csempészetre épült, akkor miért nem mondja ki senki, hogy Szerbia is? Nem vagyok szakértő, de hallottam nagyon komoly, megbízható és befolyásos emberektől, hogy mi folyik a dél-szerbiai Niš repülőterén, vagy épp Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban. Nem tudom bizonyítani, de tény: ez regionális jelenség, nem csak montenegrói. A régió drogkereskedelmének 80%-át szerbek uralják. Miért nem hallani akkor, hogy Szerbia csak emiatt volna független ország?
Miközben Montenegróról mindenki ezt mondja – alaptalanul. Mert ha így közelítünk, akkor azt is mondhatnánk, hogy Belgium sem legitim állam, hiszen II. Lipót király „fél Afrikát” lemészároltatta a saját gazdagsága érdekében. Vagy hogy Portugáliának sem szabadna léteznie, mert a gyarmatait brutálisan kizsákmányolta. Vagy hogy Oroszország sem létezhetne, ha felsoroljuk, mi mindent művelt eddig más népekkel. Ez tehát abszurd. Szóval a válasz: nem, Montenegró függetlensége nem a bűnözésen alapult, és elnézést, de már maga a kérdésfelvetés is sértő.
A montenegrói sajtóban terjedtek olyan értesülések, miszerint még 2020 környékén megköttetett egy alku Djukanović és a nyugati szövetségesek között: ha ő békésen, úriember módjára távozik a hatalomból, akkor nem bántják, nem kell felelnie semmilyen ügye miatt. Van ilyen deal?
Erről őt kellene megkérdezni. Vannak különböző értelmezések, de én nem tudok ilyesmiről.
Pártja, a DPS kritikusa vagyok: amióta le lettek váltva, azaz az utóbbi öt évben szerintem túlságosan passzívak. Én voltam az egyetlen, aki azt javasolta nekik – noha soha nem voltam a párt tagja, és nem is leszek –, hogy változtassák meg a nevüket. Mert ez, hogy Demokratikus Szocialisták Pártja, egy semmit sem jelentő posztkommunista hibrid név. Olaszországot hoztam fel nekik példaként, ahol volt a Kommunista Párt (PCI), amely később átalakult Partito Democratico della Sinistrává, vagyis Demokratikus Baloldali Párttá (PDS) – ami a mi DPS-ünk megfelelője. Majd később a „Sinistra” (baloldali) szót is elhagyták, és Partito Democratico lett belőle, azaz egy Kennedy-féle balközép Demokrata Párt, ahogy azt Walter Veltroni is írja a La bella politica című könyvében. De a DPS sem a nevét, sem a programját nem változtatta meg. Hiába készítettek különböző dokumentumokat – valódi új program nem született. És ami még rosszabb: nem hoztak létre árnyékkormányt sem.
2020. augusztus 30-án egy széles koalíció váltotta le a DPS-t: eleinte instabil kormányok jöttek, az egyiket volt, hogy a DPS mentette meg, majd 2023 óta egy technokrata populista alakulat kormányoz a nagyszerb nacionalista pártokkal. Mi a legnagyobb különbség a 2020 előtti és utáni idők között?
Nos, ha valaki 30 évig van hatalmon, bizonyos jelenségek elkerülhetetlenek. Ezt már Djukanovićnak is mondtam, és miután már elmondtam neki, elmondhatom itt is: néha egészséges, ha a hatalom megváltozik. Túl hosszú volt az egyeduralma.
A legnagyobb hibát közvetlenül a függetlenségi népszavazás után követték el, amikor nem kezdtek bele a DPS átalakításába. 2006 végén lehetett volna új irányt találni, de ez nem történt meg – és innentől már csak az volt a kérdés, ki és milyen alapon fogja végül elhozni a változást. Sajnos a legrosszabb kombináció valósult meg 2020-ban: rossz szereplők, rossz háttér, rossz célok. A „változás” stratégiai célja ugyanis az volt, hogy belülről rombolják le Montenegró függetlenségét, hogy eltöröljék az ország identitását és szuverenitását, megkérdőjelezzék a nyugati orientációt és a NATO-tagságot, hogy Montenegrót a polgári államból fokozatosan etnikai alapon széttagolt országgá változtassák – mint amilyen sajnos ma Bosznia-Hercegovina, amiben Magyarország sem pozitív szereplő. Orbán és Szijjártó hatalmas hibát követnek el, amikor a boszniai szeparatista, bosnyákellenes mozgalmakat támogatják.
A 2020 utáni montenegrói kormányzati politika Montenegró-ellenes: a függetlenség, a szuverenitás, a multietnicizmus, a multikulturalizmus, a polgári állam és a nyugati irány ellen irányul, és célja, hogy lassan, lépésről lépésre felszámolja az ország önazonosságát – végső soron a szuverenitását is.
Miért szavaztak erre az emberek azon a legendás 2020. augusztus 30-án?
Nem erre szavaztak. A választók körülbelül 45%-a „a változásra” voksolt – de nem azért, mert el akarták volna törölni Montenegrót, hanem mert nem szerették a korábbi politikát: a NATO-tagságot, a nyugatbarát irányt, vagy egyszerűen csak túl soknak érezték Djukanovićot. Ehhez jött még 5%, Dritan Abazović pártja, amely mást mondott a választás előtt, és mást tett a választás napján.
És ne felejtsük: a 2020-as választást nem hatalmas különbséggel vesztettük el, ötezer szavazat döntött csak. A parlamentben mindössze egy képviselői hely volt a különbség – de ez elég volt ahhoz, hogy ma ott tartsunk, ahol.
Most egy Szerbia- és Oroszország-párti kormány irányít, amely lerombolta az állami vállalatokat, légitársaságot, a bari kikötőt, a turizmust – szó szerint mindent tönkretettek azzal, hogy ignoráns, hozzá nem értő pártkádereket tettek mindennek az élére. Olyan embereket akartak, akik engedelmesek és az ő értékeiket hirdetik, és fedezik őket azzal, hogy a jelenlegi igazságszolgáltatás vonakodik a „saját oldalát” felelősségre vonni. Így ma Montenegró még megosztottabb, mint valaha, és még nagyobb külső befolyás alatt áll – főleg Szerbia és Oroszország részéről.
Az állam magját képező biztonsági szolgálatokat – a rendőrséget, a hírszerzést, a hadsereget – teljesen kompromittálták. És ha ezek nem függetlenek, akkor az állam sem az, ha ezek kompromittálódtak, akkor az állam is. Ma gyakorlatilag nincs külpolitikája az országnak. A külügyminisztériumban szétszórt, tájékozatlan emberek ülnek, akik legfeljebb a szomszédos országok tiltakozó jegyzékeit gyűjtögetik – kivéve Szerbiától, akikkel szemben egy mukkanásnyit sem mernek megszólalni. A napokban például Horvátország küldött újabb jegyzéket, mert a montenegrói kormány tagjai provokálnak, akadályozzák az EU-csatlakozási folyamatot, és közben nyíltan sértegetik Horvátországot – csak hogy politikai vitát gerjesszenek.
Mikor lesz Montenegró EU-tag? Itt helyben mindenki 2028-ról beszél.
Kundera mondta egyszer, hogy az újságíró mindig jól kérdez – de a kérdés most mégis pontosításra szorul. Nem az a helyes kérdés, hogy mikor, hanem hogy egyáltalán az lesz-e. Remélem, hogy igen. És bár én ateista vagyok, bármely vallás szertartása szerint kész lennék imádkozni – ha ez előrelendítené az ügyet – azért, hogy Montenegró végre beléphessen az Európai Unióba. De hogy mikor – azt nem tudom. Szeretném, ha már holnap reggel, kora reggel megtörténne. De legyünk realisták.
Az Európai Bizottság nagyon igyekszik – erőteljesen támogatja Montenegrót, komplett delegációkat küld a minisztériumokba, segítve a munkát. Emiatt olykor úgy tűnik, mintha a brüsszeli hivatalnokoknak fontosabb lenne a csatlakozás, mint magának Montenegrónak.
Az egyik kedvenc költőm a szerb Branko Miljković, akinek van egy híres sora, ami nagyon illik ide: „A hamis mozdulat mindig a leggyorsabb.” És van egy másik verse is, miszerint a költészetet mindenki írni fogja. Ez a két gondolat szerintem tökéletesen leírja brüsszeli barátaink optimista aktivizmusát a Nyugat-Balkánon: sok mozdulat, sok szó, de nincs mindig valódi tartalom. Én örülök annak, ha Brüsszel ennyire lelkes – jár érte a taps –, de szeretném, ha két lábbal a földön maradnánk.
Montenegró EU-csatlakozását uniós tisztviselők nekem úgy jellemezték, mint egy üzenetet Vučićnak. Miért, mit váltana ki ez Szerbiában?
Mind a Vučić-párti, mind az ellenzéki erők egyformán ellenzik a belépésünket. Még akik ott „demokratának” nevezik magukat, sem akarják, hogy Montenegró előbb lépjen be az EU-ba, mint Szerbia. Szinte mindenki így gondolja. Ha tíz újságírót, politikust vagy elemzőt veszünk Szerbiából, jó, ha kettőt találunk, aki nem – ugyanis
ha Montenegró belép az EU-ba Szerbia előtt, akkor a nagyszerb nacionalizmusnak lőttek. Vége, kaputt, ennyi volt.
Ezért próbálják minden lehetséges módon lassítani a folyamatot. És ne legyen kétség: ezt Moszkva utasítására teszik, a montenegrói kormány nagyrésze pedig asszisztál ehhez. Ők azok, akik akadályozzák, hátráltatják az EU-csatlakozást Horvátország provokálásával egy esetleges horvát vétó reményében, mert tudják, hogy ha Montenegró egyszer bent lesz a klubban, akkor az ő idejük végleg lejár.
Ezek a jelenségek nem újak, ezek évtizedek óta léteznek. 2004-2012 között a magát szintén demokratának nevező Boris Tadić volt Szerbia elnöke, aki 2005-ben, amikor én Montenegró külügyminisztere voltam, egy interjúban azt mondta, hogy Montenegró nem csatlakozhat az EU-hoz Szerbia előtt. Mi akkoriban azt mondtuk: amint függetlenek leszünk, gyorsított pályán haladunk majd az EU felé. Erre Tadić azt válaszolta, hogy lehetetlen, hogy Montenegró előbb lépjen be az EU-ba, mint Szerbia.
Másnap reggel sajtótájékoztatót tartottam, amin azt mondtam:
nem az a kérdés, hogy Montenegró belép-e az EU-ba Szerbia előtt. Az igazi kérdés az, hogy Szerbia vajon képes lesz-e belépni az EU-ba Koszovó előtt.
I am so sorry, de pontosan ez lett a helyzet mára. Szerbia problémája továbbra is az, hogy mit tudnak vajon csinálni Koszovó elismerése nélkül.
Vannak, akik – például Magyarország – kifejezetten támogatják Szerbia csatlakozását. Ami érdekes helyzet: Orbán Viktor egyrészt azt mondja, hogy támogatja a balkáni EU-integrációt, másrészt meg azt, hogy az EU szétesőben van. Miért akarja, hogy a barátai a buli végére érjenek csak oda?
Nem szeretnék túl kemény kifejezéseket használni a magyar kormánnyal kapcsolatban, de ez a kettősség nyilvánvaló. Ez a fajta ellentmondás nemcsak a Szerbiához való hozzáállásban jelenik meg, hanem az Ukrajnáról, az EU belső ügyeiről, vagy épp a Donald Trump támogatásáról szóló álláspontjaikban is. Az egész politikájuk alapvetően EU-ellenes. És pontosan ez az, ami miatt nálunk is gyanús, ha valaki azt mantrázza, hogy ő az EU-integráció híve volna. Mert ilyenkor fel kell tenni a kérdést: milyen értelemben? Ugyanis sokan hangoztatják ezt, de valójában az ellenkezőjét teszik.
A montenegrói kormánykoalícióban ugyanaz a mintázat figyelhető meg, mint Orbánnál: a politikusok szinte mind azt mondják, hogy „az EU útján haladunk”, de közben minden lépésükkel akadályozzák azt. Ez az úgynevezett „propagandisztikus optimizmus”: kívülről optimizmus, belülről viszont obstrukció.
Mostanában megpróbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy Koszovó területéről néha átlőnének Montenegróra: teljes képtelenség. Támogatják a második világháborús kollaboránsokat és fasiszták emlékét, délelőtt a hegyekben olyan csetnik háborús bűnösöknek emelnek szobrot, akiket maga Adolf Hitler is kitüntetett – majd délután Podgoricában az EU-integrációról beszélnek. Hogyan veheti ezt bárki komolyan?
A céljuk az, hogy ha már egyszer NATO-tag Montenegró, orosz vagy szerb bábként legyen jelen a szövetségben. Éppen ezért a montenegrói biztonsági szolgálatok nem is férnek hozzá a NATO-tagok közötti minden bizalmas kommunikációhoz, mert a szövetségesek tudják, hogy nálunk a rendszer Oroszország és Szerbia felől kompromittált. Tehát formálisan NATO-tagok vagyunk ugyan – de korlátozott jogosultságokkal, korlátozott hírszerzési hozzáféréssel.
Csodálom azok optimizmusát, akik azt mondják, hogy hamarosan egy új korszakba lépünk. Történelmileg ez még nem egy befejezett folyamat, épp ellenkezőleg: egy hatalmas kérdőjel. És éppen emiatt van szükségünk Brüsszel támogatására. Mert egyelőre Washingtonról lemondhatunk. Nincsenek atomfegyvereink, nincs olajunk, tehát Trumpék szemszögéből kevésbé vagyunk fontosak. A Trump-kormányzat ezért nem is gyakorol különösebb nyomást Szerbiára.
Ha jól olvasok a sorok között, akkor ön szerint Montenegró nemzetbiztonságát ma leginkább a Szerb Ortodox Egyház fenyegeti, elvégre az a nagyszerb nacionalista propaganda fő forrása.
Pontosan. Ők egyszerre forrásai, platformjai, ügynökei és végrehajtói ennek az ideológiának. Ez a helyzet történelmi gyökerű, és nagyon hasonló ahhoz, amit az orosz egyház művelt Ukrajnában.
Hogyan lehetne ezt a problémát kezelni? Djukanović megpróbálta, és végül ebbe bukott bele: a nem autokefál, aprócska Montenegrói Ortodox Egyháznak adta a Szerb Ortodox Egyház összes montenegrói ingatlanját és vagyonát – ezt követően kezdett el a szerb egyház szervezkedni ellene, összehozva a széles ellenzéki összefogást 2020-ra, ami aztán meg is nyerte a választást.
Montenegróban sem lehet két ortodox egyház. Csak egy. A szerb egyházat joggal hívjuk Szerbia Egyházának, mert ezt a nevet a konstantinápolyi egyetemes patriarkátus adta neki. Ez tehát a hivatalos és jogi név: Szerbia Egyháza. Akkor a miénk legyen egyszerűen a Montenegrói Egyház. Elvégre Montenegróban mindig is csak egy egyház volt – amelyet 1920-ban a szerb uralom alatt szisztematikusan felszámoltak.
Történt ugyanis, hogy 1920-ban a Montenegrói Ortodox Egyház szinódusában szavazás volt: csakhogy a nyolc résztvevőből, ami hét tagot és egy titkárt jelentett, hárman szavaztak csak arra, hogy Szerbia Egyházához csatlakozzanak. Három szavazat a hétből még Montenegróban sem jelent többséget, plusz a háromból az egyik voksot jelentő titkárnak eleve nem is volt szavazati joga – ennek ellenére a történelemkönyvekből egyszerűen kitörölték a montenegrói egyházat.
Azt mondták, hogy az soha nem is létezett, hogy mi valójában szerbek vagyunk, és következésképpen itt minden Szerbia Egyházához tartozik. Így jutottunk oda, hogy ma formálisan – bár ez alkotmányellenes – Montenegró összes temploma és kolostora a belgrádi központú szerb egyház tulajdonaként van feltüntetve.
Szerbia Egyháza Montenegróban tehát egy megszálló egyház, történelmileg, jogilag és a valóságban is idegen test a montenegrói társadalomban.
Hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni?
Annyit mondhatok: ez egy elkerülhetetlen folyamat. Nem tudni, meddig tart a szenvedés, de a vége elkerülhetetlenül ugyanaz lesz, mint Oroszország és Ukrajna esetében – remélhetőleg konfliktus és háború nélkül. A történet vége az lesz, hogy ki kell űzni őket Montenegróból. Mert minden megszálló egyház sorsa ugyanaz: el kell hagynia Montenegrót. Lehet, hogy ez tíz, húsz, vagy ötven év múlva következik be – de egyszer el fog jönni. És ezt nyugodtan bele lehet írni a cikkbe.
A központjuk Belgrádban van, az érdekeik szerb nemzeti érdekek, és mindez a szerb és orosz egyház közös mintáját követi: más nemzetek feletti uralomra törekszenek a vallási jelenlétükön keresztül. Az orosz egyház ezt 350 éven át gyakorolta Ukrajnában „átmeneti megoldás” címén. Montenegróban 1920 óta élünk hasonló, teljesen törvénytelen és abnormális helyzetben – több mint száz éve.
Tagadják Montenegró létét, és még az egyházi függetlenség legkisebb nyomait is igyekeznek eltörölni. Ráadásul az a metropolita, Amfilohije, azaz Risto Radović, aki a montenegrói egyházi önállóságot valamelyest védte, a covid idején gyanús körülmények között halt meg. Betegen is folyamatosan látogatták – gyakorlatilag halálra ítélve őt ezzel. És utána ugyanezek az emberek szentként kezdték el dicsőíteni... A halála óta Montenegróban már nem is egy, hanem két metropolita van, mert Szerbia Egyháza még az országot sem tekinti egységes területnek.
Montenegró területe három egyházi körzetre lett osztva, amelyek részben Szerbiához, részben Bosznia-Hercegovinához kapcsolódnak. Ez nyilvánvaló kísérlet arra, hogy felosszák az országot, és alacsony intenzitású konfliktusban tartsák a szomszédaival. Az Amfilohije utáni első metropolitát erővel nevezték ki, de nem vált be, így küldtek egy másikat – aki szerb származású, és a szerb különleges erők egykori tagja volt. És most ez az ember a második világháborús náci kollaboránsoknak emel itt szobrokat.
Az egyház a montenegrói tevékenysége alapján lényegében egy terrorista szervezet, amely még maffiahálózatokkal is kapcsolatban áll. A maffiaklánok titkosszolgálati lehallgatásaiból kiderült, hogy a szervezett bűnözői csoportok velük egyeztették, hová rejtsenek el ezer darab Kalasnyikov-gépkarabélyt arra az esetre, ha 2020-ban nem ők nyernének a választásokon.
A papjaik többségükben nem montenegróiak – Szerbiából, Bosznia-Hercegovinából és Horvátországból importálták őket. Nem beszélik a montenegrói nyelvet, másként tekintenek a világra. Egy ortodox egyháznak definíció szerint hazafiasnak kellene lennie a saját országa iránt, de ezek az emberek Montenegró-ellenesek.
Görögországban, ha valaki rosszat mondana a görög egyházra vagy magára Görögországra, az komoly szankcionálást kockáztatna. Itt viszont bármi rosszat mondhatsz Montenegróról, a nyelvéről, a történelméről, az egyházáról – és semmi nem történne, mert ezek az emberek Szerbia Egyháza képviselőiként mondják ezt, és ők azt mondják, az az egyház „az eredeti”.
Lát ma a régióban olyan politikusokat, akiket jó példaként tudna említeni?
Nem akarok túlságosan belefolyni Horvátország belügyeibe, de Vesna Pusić egy rendkívül tisztességes, liberális gondolkodású ember. Bosznia-Hercegovinában
Željko Komšićot emelném ki. Őt sokan félreértik, de jó ember, nemzeti hős.
Ha már nemzetiségről kell beszélni, akkor katolikus horvát, de mindenekelőtt egy bosnyák hazafi. Szerbiában is vannak bátor emberek – de sajnos mind a perifériára szorultak. Ott a politikában teljes sötétség uralkodik, az aktív politikusaik közül jelenleg nem látok olyat, akit valóban hitelesnek tartanék.
Koszovóban viszont van néhány barátom, kormányon és ellenzékben egyaránt. Nagyra értékelek több dolgot Albin Kurti politikájában is, nem mindent, de sokat. A Nyugat erősen bírálja őt – részben jogosan, de többnyire alaptalanul. Ismerek embereket az ellenzékből is. Sokat viccelődünk ezzel: mondják nekem, hogy „túl sokat dicséred Kurtit”, mire én mindig azt válaszolom: „Persze, hát Kurti félig montenegrói! Ulcinjból származik, a mi tengerparti városunkból.” A régióban azonban kevés az olyan politikus, akire valóban jövőként lehetne tekinteni. Montenegróban Miloš Đuričković nevét említeném, aki a szociáldemokraták nemzetközi titkára – szerintem ő a legígéretesebb fiatal montenegrói politikus. Művelt, stabil, határozott elvekkel rendelkező ember – igazi szociáldemokrata, róla sokat hallunk még.
A legjobb kapcsolataim a koszovóiakkal vannak, mégiscsak ott születtem. A szüleim hat évig dolgoztak Koszovóban – nem telepesként, hanem munkavállalóként, apám bíró volt, anyám középiskolai tanár –, és én Đakovicában/Gjakovában születtem. Én voltam az egyetlen montenegrói politikus, aki hivatalosan részt vett Ibrahim Rugova elnök temetésén. Külügyminiszterként három hivatalos látogatást tettem Koszovóban – míg Belgrádban egyet sem. Belgrádba csak egy tárgyalásra mentem, amikor az EU-s stabilizációs és társulási megállapodásról volt szó. Sikeres tárgyalás volt, de azon kívül soha nem tettem hivatalos látogatást Szerbiában a hivatali időm alatt. A ciklus végén viszont személyesen én voltam az, aki a függetlenségi népszavazás után újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat a két ország, Montenegró és Szerbia között.
Albánia miniszterelnökét, Edi Ramát nem látja pozitív példaként? Nyugat-európai körökben szokás rajongani érte, mondván egy értelmiségi művész – miközben nagyon keményen fogja Albániát.
Ő volt az, aki kihúzta a dugót az amerikaiak Nyitott Balkán-kezdeményezésből, ami valójában egy EU-ellenes projekt volt, olyan okokból, amelyek most sokkal átláthatóbbak, mint korábban. Donald Trump külpolitikája EU-ellenes, az európai szövetségesei ugyancsak. Edi Rama viszont képes volt változtatni a pozícióján, ami pozitív. Hogy Rama hogyan szervezte meg a szürkegazdaságot, az már egy másik kérdés. De nyilván ellenőrzés alatt tartja, és az ország fejlődésére használják. Nagyon gyors tempóban fejlődnek. Ha visszagondolok, milyen volt Albánia húsz évvel ezelőtt, és milyen most, amikor utazol és látod az egyik autópályát, aztán a másikat, az egyik új hotelt, majd a másikat, mindet európai sztenderdek szerint. Nem is lépésben, hanem ugrásban fejlődnek, amiért nagy tapsot érdemelnek. Hogy milyen a hatalomgyakorlás módszere Edi Rama esetében, az megint csak egy másik történet.
Akár csak Milo Djukanović esetében?
Az idő múlásával ő történelmi személyiségként lesz elismerve: Montenegrót függetlenné tette, elkerülte a háborút, és beléptette az országot a NATO-ba. Minden más negatívum, amit őszintén szólva nem lehet letagadni, történelmi perspektívából kevésbé lesz releváns.
Mennyire látja optimistán Montenegró és a Balkán jövőjét?
Túl fogjuk élni. Hogy mit fog ez igényelni? Az egy másik kérdés. Hogy éppen most készen állunk-e erre? Valószínűleg nem, de majd meglátjuk. Az én mottóm viszont változatlan: radikális türelemre van szükség. Mindig azt képviseltem, hogy Montenegró politikájában az egyetlen radikális dolog maga a türelem legyen, ami a kitartás és az elszántság szinonimája. Ez időt fog igénybe venni, bizonyos áldozatokat is követel majd, de ez Montenegró történelmi mintája. Néha azok, akik a legtöbbet támogatták a montenegrói függetlenség ötletét, elfelejtődnek, marginalizálódnak, vagy akár megvetik őket. A történelem néha kegyetlen – de ilyenek a játékszabályai.
Ami a Balkánt illeti, az összeurópai kérdés. Európának rá kell néznie a térképre, elő kell vennie a történelemkönyveket. Ha el akarják hárítani a folyamatos orosz fenyegetést, be kell fejezniük a szomszédság integrációját. A Nyugat-Balkán márpedig az EU külvárosa. A külvárost is integrálni kell, nem szabad páriaként kezelni, elkülöníteni a közösségen belül olyan blablákkal, mint hogy „különleges kapcsolat” meg „többsebességes Európa”. Ha ugyanis az EU nem lesz képes integrálni a Balkánt, akkor az felvet egy kényelmetlen kérdést: mi is volna Európa célja és jövője? Remélem, hogy a válasz ránk nézve pozitív, és nem maradunk örökké sötét folt a kontinens térképén…
Az interjú és az út megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.
Köszönöm a figyelmet. Ha még olvasnál Montenegróról, ezt a cikket ajánlom:
Két kérdés merült fel, az egyik, hogy miként lenne képes integrálni az EU a Balkánt és miért az EU lenne hibás ha nem sikerülne, amikor a saját bevallása szerint liberális demokrata Vlahović olyan mélyen gyökerező problémákat vet fel akár a saját országában akár a szomszédos országokkal összefüggésben ami nagyon sötét jövőt fest fel és Ő maga sem tud rá megoldást kínálni sőt néhol még táplálja is azokat?
Nagyon szomorú interjú volt ez és teljesen átírja azt a hurráoptimizmust bennem amit a Balkánnal kapcsolatban gondoltam.
A másik ehhez képest egy lényegtelen kérdés, miért zárja ki, hogy valaki az EU bővítést szorgalmazza miközben úgy látja, hogy a szervezet válságban van és a szétesés felé halad, ha ezen az úton folytatja?