Akit hagytak meghalni, mielőtt felelősségre vonták volna
Ion Iliescu nincs többé
A román internet egyik legismertebb mémoldala, a „Meghalt-e már Iliescu?” című honlap kedd este óta már nem a megszokott „még él”, hanem némi konfettieső és három felkiáltójel kíséretében a „da” (igen) választ adja. 95 éves korában elment tehát az az ellentmondásos reputációjú ember, akit a román közvélemény az 1989-es véres decemberi forradalom eredményeinek kisajátításának – egyesek egyenesen a román állampárt másod/harmadvonalának puccsának tartják a decemberi eseményeket –, majd a zűrös kilencvenes évek átmenetének (bányászjárások, szegénység, a kliens-patrónus rendszer kiépülése) kulcsfigurájaként tart számon.
Ki is volt Ion Iliescu?
1930-ban Bukaresttől keletre egy kis faluban született. Apja, Alexandru Iliescu kommunista illegalista volt. Anyja egyéves korában elhagyta a családot, és miután az apja vagy le volt tartóztatva vagy épp a Szovjetunióban tartózkodott, ezért Iliescut a mélyszegénységben élő nagyszülei nevelték fel. Ez a szociális környezet élete végéig rányomta a bélyegét gondolkodására: hiába emelkedett egyre magasabbra a párthierarchiában, majd lett 1989 után Románia államelnöke,
személyiségét mégis szocialista puritanizmus jellemezte.
Politikai karrierje 1944-ben kezdődött, amikor belépett az UTC-be (ez a román KISZ), aminek 1956-ban központi titkára lett. A fiatal Iliescu a román kommunista diktatúra intézményesülésének első évében, 1949-ben érettségizett, majd politikai kapcsolatai hatására rögtön Moszkvába került egyetemre. 1953-ban tért haza, ekkor lett a Román Munkáspárt (a későbbi Román Kommunista Párt) tagja is. Már ekkor rátermettségéről, valamint a román nacionalista szempontoktól sem mentes felszólalásairól vált ismertté az erdélyi magyarok körében is. 1959-ben például a kolozsvári magyar tanítási nyelvű Bolyai és a román tanítási nyelvű Babeș Tudományegyetemek erőltetett egyesítéséről szóló ülését az országos diákszövetség vezetőjeként Ion Iliescu vezette le.
Az 1989 előtti évtizedeket tipikus pártkarrier jellemezte: volt tagja a Központi Bizottságnak, a Titkárságnak, majd a főtitkár, Nicolae Ceaușescu bizalmát elveszítve – aki személyes kihívóját látta a fiatal, joviális, művelt, több nyelven beszélő Iliescuban – háttérbe szorított politikus lett (Temes, majd Iași megyei tanácselnök), és volt mérnök (a Román Vízügyek igazgatója), majd üzemvezető (a Technikai Kiadó igazgatója) is.
Csillaga 1989-cel ért zenitjére, ekkor ugyanis rögtön a Román Kommunista Párt összeomlása és a kaotikus helyzetben kialakult hatalmi vákuum befoltozására létrehozott Nemzeti Megmentés Front (FSN) egyik vezetője lett. A legtöbb ember Iliescut a szabad román köztévé első adásából ismerte meg. Ő ekkor a kommunista rezsim összes bűnét Nicolae Ceaușescu diktátorra tolta, a rendszer bűnösségéről semmit nem szólt. Majd miközben az utcákon ropogtak a fegyverek,
ő viccelődve, joviálisan előadta, hogy betelefonált a Központi Bizottságra, ahol jelentették neki, hogy senki nincs, mert mindenki elmenekült, az államhatalom összeomlott, ezért élő tévéadásban létrehozta az államhatalmat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Megmentési Frontot.
Az 1989-es események máig sincsenek teljesen rekonstruálva, a több mint ezer halottat és ötezer sebesültet eredményező véres incidensekről, valamint Iliescunak az ebben betöltött szerepéről, netán felelősségéről nem is beszélve.
Ebben a kaotikus pár napban ugyanis a kommunista diktátor december 22-i menekülését követően több vér folyt, mint az azt megelőző napokon, a Ceaușescu-ellenes tüntetéseken. A diktátor futását követően a hadsereg egésze, valamint a belügy átállt a tüntető nép oldalára, míg a Securitate egy része kivárt. Ekkor bukkantak fel az ún. terroristák, akik zavarkeltés céljából mind a hadsereg egységeire, mind a tüntetőkre tüzet nyitottak. Az eredmény szétlőtt épületek, elveszettek életek tömege lett. Beszédes, hogy az 1989-es decemberi forradalmat vizsgáló bűnügyi akta vádirata csak 2022-ben készült el, amit végül eljárásbeli hibákra való hivatkozással a Legfelsőbb Bíróság visszaküldött a Legfelsőbb Ügyészségre. Iliescu halálával a román forradalom/államcsíny fő felelőse távozott az élők sorából, aki a fentebbi zűrös ügyekre (például a terroristák kérdése, vagy a Ceaușescu-házaspár minden törvényességet nélkülöző kivégzése) választ tudott volna adni. Ahogy Főcze János írta:
mintha szándékosan addig húzták volna, hogy Iliescu meg tudjon előtte halni.
A mai román rendszer atyja
Iliescu fő bűne lehet, hogy nem is az 1989-es hatalomátvétel milyensége, hanem az azt követő felemás rendszerváltás, az átmenet lassúsága. Mindez már 1990 februárjában kezdetét vette, amikor korábbi ígéretét sutba dobva – miszerint a FSN (vagyis a korábbi állampárt harmadvonalából, illetve társutas értelmiségiekből alakult átmeneti vezetői garnitúra) csak egy átmeneti történet – a FSN-ből pártot kreált és elindult az első szabad választáson, ahol majd’ 68 százalékot szerzett, míg a már a második világháború előtt is létezett történelmi pártok (liberálisok, parasztpártiak) alig ugrották meg az 5 százalékos parlamenti bejutási küszöböt. Az ugyanebben az évben tartott államfőválasztáson is elsöprő többséget, 87 százalékot szerzett Iliescu.
Magyar szempontból sokkal hangsúlyosabb az 1990-es marosvásárhelyi román-magyar etnikai konfliktus és az abban játszott szerepe. Erre az etnikai konfliktusra való hivatkozással jöhetett létre a rettegett titkosrendőrség, a megszüntetett Securitate nyomdokain a ma is mindenható Román Hírszerzési Szolgálat, ismertebb nevén a SRI. Kommunista politikusként Iliescu ugyanis tisztában volt a titkosszolgálatok szerepével, be is volt kötve hozzájuk, a SRI első igazgatója, Virgil Măgureanu személyes jóbarátja volt. A magyar veszélyre való hivatkozással (veszélyben a haza, elveszik Erdély) ha nem is a Securitate módszereit, de annak teljes apparátusát átvehette a frissen létrehozott SRI. Iliescu ugyanis jó taktikai érzékkel mindig fel tudta mérni a lakosság idegenellenes hangulatát – ma azt mondanánk: jó balpopulista-szuverenista politikus volt –, és lépéseit rendre ehhez igazította. Ebből következett a szürke, szmogos kilencvenes évtized is, amikor a lakosság félelmét kihasználva („nu ne vindem țara”, azaz „nem adjuk el az országunkat”), munkanélküliségtől és egetrengető inflációtól tartva nem léptetett életbe gazdasági reformokat, a szocializmuskori gyárak elavult technikával termeltek tovább – csak éppen senki nem vette már meg a termékeiket.
Iliescu történelmi felelőssége a legelső bányászjárásban vitathatatlan. 1990 nyarára ugyanis az ellenzék az FSN bejelentett pártosodása és választásokon való indulása miatt több héten keresztül tüntetett a bukaresti Universității/Egyetem téren – ez azóta is a fővárosi politikai demonstrációk jelképes helyszíne. Iliescu ügyes taktikai húzással a Zsil-völgyi bányászokat hívta Bukarestbe rendet tenni, mert mint mondotta, „legionárius államcsíny” veszélye fenyeget. A bányászok természetesen rendet is tettek, azaz jól elverték a téren tüntető diákokat, értelmiségieket, ellenzéki pártok szimpatizánsait (eredmény: pár halott és többszáz sebesült), mire Iliescu cinikus mosollyal megköszönte, hogy „civil kurázsiról és munkás osztályöntudatról” tettek tanúbizonyságot és megvédték a hazát a legionárius veszélytől.
Iliescu másik fő bűne talán a román államhatalom saját pártjába való kiszervezése és a pártbürokrácia túlhatalmának biztosítása volt. Puritanizmusából következően saját vagyonra sose tett szert, megmaradt szerény, cinikus értelmiséginek és politikusnak, ám az állampártot követő, a mára már recsegő-ropogó Szociáldemokrata Párt, a PSD pártstruktúráját ő hagyta olyannak lenni, amilyen az Adrian Năstase vagy éppen Liviu Dragnea korrupt rezsimje alatt volt. Vagyis ahelyett, hogy szakszerű állam- és közigazgatást hozott volna létre, teret hagyott a politikai alapon, párttagkönyvekkel rendelkező kinevezések rendszerének és hagyta elburjánzani az ún. „local baronok” világát, akik az állami vagyon privatizálásával egy-egy megye teljhatalmú urai lehettek.
Hogy ne csak sötét színben lássuk a már eltávozott exállamfőt, soroljuk fel az érdemeit is. Iliescuhoz fűződik a snagovi megegyezés, ahol formálisan
mindegyik román politikai erő letette voksát az euroatlanti irány, vagyis az EU- és NATO-csatlakozás kívánalma előtt. Nagyobb közös külpolitikai vagy bármilyen más célja azóta sem lett Romániának, és ehhez kb. azóta is tartja magát mindenki.
És ne felejtsük el azt sem, hogy Iliescu 2000-ben – igaz, a kisebbik rosszra való hivatkozással, de –, másodszor is államelnök lett, megverve Ceaușescu udvari költőjét, a román nacionalizmust és kommunizmust diskurzusában vegyítő Corneliu Vadim Tudort. Második államfősége során rengeteg reformot aláírt (mindezek Románia euroatlanti integrációjához voltak feltételek), így az ország elindulhatott a polgári demokratizálódás útján.
Mivel már az 1996-os elnökválasztás tévévitájában kiderült róla, hogy ateista – itt egy zseniális felvétel arról, ahogy a választási műsorban ellenfele és kihívója, az őt végül egymillió szavazatnyi különbséggel legyőzni képes Emil Constantinescu nekiszegezi a kérdést, miszerint hisz-e Istenben, amire Iliescu láthatóan zavartan megpróbál hebegni-habogni a tévék előtt ülő, 90 százalékban vallásos, ortodox választói réteg előtt, hogy ő bizony gyermekkorában meg lett keresztelve, de szellemi fejlődésében ide meg oda jutott, a fő dolog szerinte bármelyik hit elfogadása, de a legfontosabb a vallási tolerancia, és hát maga a vallás is fejlődik a tudományos világgal való kontaktussal –, ezért a legtöbb, amit neki kívánni neki lehet: béke poraira.
 | A guest post by
|