Sem azt nem mondjuk, hogy az ellenzék kerüljön hatalomra, sem azt, hogy mi
Mit akarnak a szerbiai egyetemisták, és mit nem?
A szerbiai tüntetések főszereplői a sárgamellényes egyetemista szervezők: nemcsak sakkjátszmát folytatnak Aleksandar Vučić elnökkel, miután az ő követeléseikről szól hónapok óta az ottani közélet, de emellett ők szervezik, jelentik be és sajtózzák a tüntetéseket, építik fel a rendőrségi útlezárásokat követően a kordonokat, biztosítják a demonstrációkat, terelik a tömeget, figyelnek az esetleges provokációkra, mindezt tenyerükön szüleik vastag alkoholos filccel írt telefonszámával és a vércsoportjukkal.
A mai hírlevél célja az, hogy jobban megértsük, mit akarnak a Szerbiát, a Balkán körüli sajtót és egy sor politikust állandó mozgásban és izgalomban tartó egyetemisták.
Két teljesen más nézőpontú szervezővel beszélgettem a szombati tüntetés előtt és után Belgrádban: ugyan mindkettőt Petarnak hívják, egyikük fővárosi, másikuk egy vidéki kisvárosból jön, az egyik magánegyetemen hallgat kommunikációt, a másik a neves belgrádi bölcsészkaron szociológiát. Közös bennük, hogy az egyetemisták plénumának engedélyével nyilatkoznak. Arról is közösen döntenek, hogy kivel állnak szóba – de hangsúlyozzák, a saját véleményüket mondják, nem a kollektíváét, szóvivőjük ugyanis nincs, mivel nem akarnak vezetőket-arcokat maguk elé tolni.
Mikor és miért kezdtek el tüntetni?
Tavaly november 1-jéig kell visszamennünk időben, amikor ráomlott az elvileg frissen felújított újvidéki vasútállomás előteteje az alatta várakozókra – tizennégyen meghaltak, hárman súlyosan megsérültek. Ez egy klasszikus black swan event volt Vučić számára, elvégre a Budapest-Belgrád-vasúti beruházás rendszerének egyik presztízsprojektje, de egyben jelképe is: az állomást kínai cég újította fel, NER-es kapcsolatokkal rendelkező magyar cég felügyelte a munkálatokat, a szerződéseket titkosították, az épületet pedig annak ellenére adták át kétszer is – egyszer Vučić és Orbán Viktor jelenlétében –, hogy még csak ideiglenes használatbavételi engedélyt se kértek rá, ráadásul a kormány és a kivitelező azt állítja, hogy a leszakadt előtetőt nem is újították fel, holott súlyos terhelést jelentő fémet és üveget szereltek rá, mint kiderült, statikus nélkül. Sokak halála, a titkosított szerződések, a haveri cégek és a mindezt áthatóan belengő korrupciógyanú már eleve kicsapta a biztosítékot, de
a kaput sok egyetemistánál az tette végképp be, hogy miután az életéért tizenhat napon keresztül küzdöttek az orvosok, az előtető leomlásának tizenötödik halálos áldozata egy Belgrádban tanuló egyetemi hallgató volt.
Mint a magánegyetemen tanuló Petar meséli: „Mindenki arról beszélt, mit tudnánk tenni spontán vagy szervezetten, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Egy erőszakmentes, mélyen erkölcsi indíttatású mozgalmat akartunk létrehozni már az elején.”
A mai egyetemistatüntetések startjának azt szokás tartani, amikor három héttel a tragédiát követően, november 22-én a Belgrádi Egyetem színművészeti tanszékén tanulók és oktatók demonstrációt hirdettek az épületük környékére, lezárva egy utat negyed órára – a szabályosan, előre bejelentett megmozdulásukat azonban megtámadta egy szervezett csoport, akik között több, a Szerb Haladó Párthoz erősen kötődő figura, sőt, közalkalmazott is volt. Mivel a hatóságok nem akarták kivizsgálni a történteket, reakcióként a hallgatók november 25-én elfoglalták a tanszéküket. „Már a fizikai biztonságuk sem volt garantálva – nemcsak az előtető, de a verőemberek miatt sem” – így Petar. Három napról volt először szó, de miután továbbra sem látszott hajlandóság arra, hogy a hatóságok lépjenek, az egyetemfoglalás azóta is tart.
Őket napokon belül követte ebben az Újvidéki Egyetem bölcsészkara, majd Belgrádban a nyelvészeti, a filozófiai, természettudományi, a matematikai és politikatudományi tanszék – a fővárosban ezek mind a belvárosi Studentski trgen, a Diáktéren találhatóak –, majd főiskolák és magánegyetemek is, miután megszaporodtak országszerte a fiatal tüntetőket ért támadások. „Nagyon mérgesek voltunk az események miatt, jelezni akartuk, hogy támogatjuk a megtámadott hallgatótársainkat” – meséli a belgrádi szociológushallgató, aki a kezdetekkor még inkább szkeptikus volt, és egyáltalán nem gondolta volna, hogy ekkora dologgá fejlődik majd, amit elkezdtek: „Vučić elnök is azt üzente, hogy csináljunk, amit akarunk, nem érdekli, ő a főnök, mi meg anarchisták, bolsevikok vagyunk.”
A hallgatók blokádja akkoriban nem uralta úgy a híreket, mint ma, inkább csak azok másodvonalában maradtak, mivel országszerte számos civil, spontán tüntetésről lehetett tudósítani – Újvidéken napokkal a tragédiát követően több tüntetés is volt, amelyek a főtéri városháza megrongálásához vezettek, ekkor látták el a mostani tüntetések jelképének számító vörös festékkel ellátott tenyérnyomokkal is annak épületét. Számos városban naponta megállt az élet a baleset időpontjában, 11:52-kor 15 percre a 15 halálos áldozatra emlékezve. Már csak azért is szkeptikusak voltak a hírszerkesztők, mert nem lehetett látni-tudni, hova fejlődik az egyetemisták tüntetése, a tapasztalatok szerint sehová – de mivel kitartották következetesen az elképzeléseik és követeléseik mellett, végül ők váltak azok szervezőivé, vezetőivé, a mozgalmuk pedig múlt szombaton Szerbia történelmének legnagyobb tüntetését hozta össze.
Aki a szerb elnök, Aleksandar Vučić és barátai – Orbán Viktor, Robert Fico – nyomán színes forradalmakat, importált módszereket vizionál, annak eszébejuthat, hogy Magyarországon az SZFE-sztori nézett ki abszolút hasonlóan a szerbiai egyetemisták mostani megmozdulásának egy-egy eleméhez. Mint ismert: a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói 2020 őszén elbarikádozták magukat, miután úgy érezték, hogy a kormány által az intézmény élére kinevezett új kuratórium korlátozta volna az autonómiájukat. A #freeszfe hashtaggel folytatott egyetemfoglalás – akit érdekel, milyen volt mindez belülről, az akkor a SZFE-rektori kinevezésére váró Upor László Majdnem lehetetlen c. könyvét olvassa el – hónapokig eltartott, tematizálta a médiát, a hallgatók rendkívül szervezetten, a covidmaszkok által is segítve arctalanul, de egységes kollektívaként léptek fel, több nagyobb tüntetést is szervezve.
Csakhogy Budapesten ellentétben Szerbiával nem következett be a dominóhatás: noha az ellenzéki média a tenyerükön hordozta a tüntetőket, az SZFE ügye az ott tanulók és dolgozók ügye maradt főleg. Nem csatlakoztak szolidaritásból
más egyetemekről, legfeljebb a szavak szintjén. Szerbiában viszont igen, már csak azért is, mert az apropó országos ügy volt, amiben mindenki érintettnek, potenciális áldozatként érezte magát: ma a szerbiai nagyvárosok, Belgrád, Újvidék és Niš legtöbb tanszéke blokád alatt áll, azokon nem tanítás folyik, hanem tüntetésszervezés, mindössze két magánegyetemet nem érint egyáltalán az egyetemfoglalás.
Hogyan működik a blokád?
Az egyetemfoglalásnak a térségben hagyománya van – csak az elmúlt két évtizedben 2006-ban, 2009-ben, 2011-ben, 2014-ben is tartották már ilyet a belgrádi bölcsészkaron –, a mostani recept pedig Horvátországból származik: a belgrádi, majd a zágrábi bölcsészkarok közösen koordinált 2009-es blokádjából származó tapasztalatokból született egy kisokos, amely részletesen taglalja a módszereket a plénumok megszervezésétől kezdve az egyetemek őrzéséig.
A dolgok pontos mikéntje tanszékről tanszékre változik, de nagyjából közös pont, hogy az oktatók abbahagyták a tanítást – igaz, van, ahol konzultációkat még tartanak, ill. a természettudományos tanszékeken az időigényesebb kutatásokat nyilván nem függesztették fel –, a hallgatók a tanulást, az adminisztratív dolgozók pedig kvázi szabadságra mentek, de van, ahol az egyetemfoglaláshoz nyújtanak támogatást. Számos egyetemen eleve bent alszanak és élnek a hallgatók, a komplett hetüket ott töltik, film- és olvasóköröket, politikai vitaklubokat tartanak.
Az egyetemfoglalások-tüntetésszervezések legalsóbb szintje a plénum, a közvetlen demokrácián alapuló, minden tanszéken rendszeresen megtartott diáktanács, ahová mindenki beviheti a maga ötletét, kezdeményezését, és többséggel dönt róla, miközben mindenki egy szavazattal rendelkezik. „Ezek gyakran nagyon hosszúra nyúlnak, van, hogy direkt obstruálják őket és hogy már sokadszorra folytatjuk le ugyanazt a vitát, de végeredményben jók, mert mindenki hisz a folyamatban, tehát a részvételben és a vitában és a magáénak érzi a végén a kompromisszumos döntést” – magyarázza a kommédia-hallgató. Ilyen plénumokat tartanak minden egyes elfoglalt tanszéken az ott releváns ügyekről, de az egyes tanszéki plénumok delegáltakat is választanak, akik aztán az összes blokád alatt álló tanszék közös, a megmozdulások irányvonaláról határozó nagytanácsán is jelen vannak, képviselve a tanszékük álláspontját – de ez már inkább csak egy nagy szavazóurnaként működik.
A döntéshozatalt tanszéki és városi szintű munkacsoportok segítik, van ilyenje többek közt a logisztikának, a biztonságnak, a felajánlások-adományok koordinálásának, a stratégiai kérdéseknek, a médiával való kapcsolattartásnak is, meg annak is, hogy teljesültek-e a követeléseik, ezekben az újvidéki pályaudvarnak a kormány által részletekben nyilvánosságra hozott építési dokumentációit rendre átnyálazó, gyorsan átlátó mérnökhallgatók mellett az oktatóik is jelen vannak.
A hallgatók elmondása szerint a kollektíva a lényeg: szándékosan nincsenek vezetőik, nem szerepelnek sehol sem teljes névvel – a tévéműsorokba is mindig más megy be, és ott is csak keresztnevet használnak, mint ebben a cikkben is –, így ugyanis a kormány nem kapja meg rögtön, hogy pontosan kire kell lőnie.
Az motiválta őket ebben, hogy az ellenzéki vezetők régóta ugyanazok már, a kormánysajtó támadásainak sorozatosan ki vannak téve, gyakorlatilag naponta folynak ellenük lejáratókampányok – ezeket a hallgatók így próbálják meg kivédeni, eddig sikerrel. Nem beszélve arról, hogy a bázisdemokrácia az esetleges befolyásolási szándékok ellen is jó. Mint a kommunikációt tanuló egyetemista meséli: „Így többezer hallgatót kellene külön-külön győzködni, számos helyen Szerbia-szerte, nem lehet csak pár kiválasztott vezető egyetemistát megzsarolni, hiszen okkal nincsenek ilyenek.”
Az egyetemfoglalásban azonban nem vesz részt minden hallgató, és eleve nincs is mindig mindenki jelen az épületben, a plénumokon se, azok emiatt akár rendkívül változó összetételűek lehetnek. A szociológiát tanuló Petar saját benyomása szerint náluk a bölcsészkaron fele-fele lehet az arány a passzívak és tüntetők között, azok, akik nincsenek bent most az egyetemen, egy nagy téli szünetként fogják fel a történetet. „Én eleve dolgozom az egyetem mellett, így nyaraláshangulatom már csak ezért se lenne, de a munka mellett igyekszem konstans jelen lenni a tanszéken.” De nincsenek kizárva az otthon maradók sem, a kollektíva részeként tekintenek rájuk. Mint a kommunikációt hallgató Petar mondja: „Mondtuk, hogy jöjjenek el a plénumra és érveljenek a blokád ellen. De nem akartak, kicsit diszkriminálva is érezték magukat.”
Tanulni, nem tüntetni vágyó hallgatók tehát vannak – de a Vučićék által az elnöki palota és a parlament közé, a múlt szombati tüntetés szívébe sátorozni kirendelt, majd onnan a tüntetést követő vasárnap visszahívott emberekről, a kormánymédiában tanulni vágyó egyetemistáknak hívott arcokról azt mondják, ezek közel sem azok a hallgatók, akikkel együtt tanulnak, csak épp otthon maradnak. Egyikőjük sem ismer senkit, aki ott lett volna, de még olyat se, aki ismerne akár csak egy ottanit is. A múlt szombattal kapcsolatos kirakós elemei egyébként szépen lassan a helyükre kerülnek: a többnapnyi tagadást követően kiderült, hogy a szerb belügyminisztériumnak igenis vannak hangágyúi – ezt maga a miniszter ismerte be –, az is, hogy több ilyennel is fel voltak szerelve aznap a rendfenntartók, és az is, miért volt annyira fontos traktorokkal sűrűn körbevenni az ún. tanulni vágyók sátortáborát. Egy név nélkül nyilatkozó csendőr a belgrádi balliberális ellenzéki Danas napilapnak elmondta: azok védték volna a hangágyútól a bent lévőket – köztük a rögtön a traktorok mögötti kordonoknál felsorakozó rohamrendőröket –, visszaverve annak ütését.
Miért nem állnak bele ideológiai kérdésekbe?
A nemzetközi sajtó egybites nyugatos-oroszpárti narratíváiba belebutult szemeknek furcsa lehet, hogy nincsenek EU-zászlók a szerbiai ellenzéki tüntetéseken, és az egyetemisták se nagyon akarnak ilyesmiket látni ott. A követeléseikről – az újvidéki pályaudvar felújításának teljes dokumentációjának nyilvánosságra hozatala, a hallgatókra támadók elleni bűnvádi eljárás megindítása, a letartóztatott egyetemisták elleni eljárások beszüntetése, a felsőoktatás büdzséjének 20%-kal történő megemelése – rögtön a nagy blokád első napján döntöttek a belgrádi tanszékek közös plénumán. Ezek nem feltétlenül aktuálpolitikai témák, noha nyilván tisztában vannak vele, hogy minden politika – de szándékosan nem mennek bele ennél jobban.
Az urbánus-liberális közönség kedvenc témájára, az EU-csatlakozás felé vezető út felgyorsítására ugyanaz vonatkozik, mint a jobboldali-nacionalista közönség triggerpontjára, Koszovó hovatartozására: ezek megosztó kérdések Szerbiában. Az EU-csatlakozásnak ma már többsége se lenne: a szerbek 39%-a támogatja, 43%-a ellenzi, részben azért is, mert sokan úgy látják, hogy Aleksandar Vučićot nagyban támogatja azon EU, amely tavalyelőtt kilobbizta a szerb elnöknél, hogy a közutálatnak örvendő, helyben nagy környezetszennyezéssel és sokak egészségügyi károsodásával járó lítiumbánya-nyitással kitermelt nyersanyagokat az elektromobilitásra átállni kényszerülő EU-s autóipar vásárolhassa meg. Mivel az EU-t sokan Vučić támogatóiként azonosítják, akik legfeljebb szóban ítélnek el bizonyos dolgokat, hogy aztán utána üzleteljenek vele, egyre zuhan a tagság népszerűsége.
A független intézmények és a szerbiai alkotmány tiszteletben tartásából mint kimondatlan célból ugyan logikusan következne az is, hogy Koszovó-ügyben erőteljesebb kiállást várjanak el a hatalomtól, miután a szerb alkotmány Koszovóra Szerbia részeként tekint – és információink szerint a jogászhallgatók ezt elég erősen nyomatták is a plénumokon, vagyis ez a téma ténylegesen elő is jött ott, nem úgy, mint az EU-pártiság nyomatása –, a hallgatói követeléseket azonban
tudatosan szorították le egy olyan minimumcsomagra, amit mindenki tud képviselni, vállalni, mert egységet akartak, nem a kormány által esetlegesen még ki is használható ideológiai megosztottságot. „Abban mindenki egyetértett az újvidéki tragédiára érkező kormányzati reakciók kapcsán, hogy a Szerb Haladó Párt továbbra is csak szórakozik a szerb néppel” – meséli Petar, a szociológushallgató.
Szerinte az emberek épp a tisztaság, a politikától való távolságtartás, a teljes függetlenség miatt tudnak azonosulni velük: „Mi azt szeretnénk felmutatni, hogy a kormánypárt és az ellenzék mellett van egy harmadik oldal is, az állampolgároké, akiket eddig figyelmen kívül hagytak.” Márpedig a legtöbb szerb eléggé pesszimista, szeret beletörődni a politikába, de a mindennapi életében azért elvárná, hogy a közszolgáltatások és az intézmények megfelelően működjenek – a hallgatók ezt kérik gyakorlatilag számon. Ez a kulcs szerintük ahhoz, hogy akár a Szerb Haladó Párt szavazótáborából is elkezdjenek szimpatizálni velük, elvégre a jól működő, független intézményekből mindenki profitál. „Ezért nem árulókként tekintenek ránk, akik tönkre akarják tenni a status quo-t vagy az intézményeket.”
A stratégia működik: míg decemberben, az egyetemistatüntetések fejlődő pályára állásakor a szerb társadalomnak 52%-a támogatta „csak” a tüntetéseket, idén márciusban ez az arány már 60%-os – sőt, interjúalanyaim is tapasztalják a Vučićot korábban választásokon való passzivitással vagy akár vokssal, szimpátiával, elismeréssel támogató családtagjaikon, hogy ez mára megváltozott.
De nem csak a taktikázás állhat amögött, hogy nem követelnek többet, ezeket beidegződésekkel is lehet magyarázni: ha megnézzük, hogy az 1968-as diákmozgalmak hol miként alakultak, azt látjuk, hogy míg Nyugat-Európában ezek ellenzéki tüntetésekben csúcsosodtak ki, addig Jugoszláviában Josip Broz Tito arcképével vonultak a diákok, még tökéletesebb, még szociálisabb szocializmust követelve, sőt, inkább udvariasan kérve. Tito pedig meghallotta az utca hangját, és egy legendássá vált beszédében a pártelittel ellentétben bölcs vezetőként igazat adott nekik. Igaz, Vučić-tyal szemben már közel sem ennyire udvarias a hangnem.
Mi bajuk az ellenzékkel?
Tény: az ellenzéki pártokban nem bíznak az egyetemisták – igaz, az ellenzéket alkotó pártok sem bíznak egymásban, nem véletlenül hullott szét az összes közös listájuk –, de a szociológushallgató szerint a kérdést akár meg is lehetne fordítani. Noha a releváns ellenzéki pártok mind támogatják a tüntetéseket, szerinte van azért bőven baja a politikusaiknak velük: „Mivel nem engedjük, nem tudják befolyásolni a döntéshozatalunkat.” Márpedig tapasztalataik szerint bizony volna szándék több párt és azokhoz kötődő ifjúsági szervezet részéről is, hogy rátelepedjen az akcióikra, vagy akár radikalizálják őket – megesett már Újvidéken, hogy a szervező egyetemisták nyilvánosan elhatárolódtak a tüntetésen történektől, akkor épp egy hídfoglalástól. De bajuk az is, hogy az ellenzéki szónak Szerbiában az utóbbi években keletkezett egy negatív konnotációja is, már csak ezért is távol akarják tartani magukat tőlük. (Erről és ennek okairól a Gemištnek Belgrádban Rastislav Dinić szerb ellenzéki parlamenti képviselő részletesen beszélt, a hatalom által tudatosan táplált szociálpszichológiai jelenséget megtéve a kormányváltás elmaradásának egyik fő okának.)
A hallgatók úgy látják, hogy az ellenzék az utóbbi évek tüntetéseinek céljaiból semmit sem tudott megvalósítani a parlamentben. Tüntettek ugyan, de változást nem értek el – ezzel szemben a hallgatók pártpolitizálás nélkül, négy hónap alatt elérték már több miniszter, majd a miniszterelnök lemondását, a felsőoktatás büdzséjének 20%-os emelését, a tandíjak felére csökkentését, és az újvidéki pályaudvar rekonstrukciójának számos dokumentuma nyilvánosságra lett már hozva, noha a komplett csomag a hallgatók szerint továbbra sem.
Ugyan Vučić többször is hívta egyeztetni őket, ők elutasítják a vele való tárgyalásokat: egyrészt mert nem azért követelnek dolgokat, hogy azokról alkudozzanak, hanem hogy megvalósuljanak – ami Vučić szerint mára kb. megtörtént –, másrészt egyik teljesítése sem az államfő hatásköre, így nem értik, miért vele kéne beszélni.
Az egyetemisták azért sem új választást, a hatalmat alkotmányellenesen a kezében koncentráló államfő lemondását vagy szakértői kormány kinevezését követelnek, mert nemhogy a garanciáját, de érdemi esélyét sem látják annak, hogy ha a mai ellenzék kerülne kormányra, az jobban üzemeltetné az államot, fairebb körülményeket teremtene és ne revansra vagy klientúraépítésre használná fel az állami erőforrásokat. Ahogy azt is nehézkes megítélni szerintük, hogy melyik szereplő ellenzéki ténylegesen azon a térfélen – elvégre az egyik szélsőjobbos lista a 2023-as választáson még ellenzékiként indult, aztán a vezetőjük végül beült családügyi miniszternek a kormányba, és azóta 110%-on harsogja a vučići szövegeket. Az ilyen szatellitek miatt is sokan elfordultak az ellenzéktől és tartják őket egy brancsnak a kormánypártokkal.
Mivel az egyetemisták követelései a kormány távozásának sürgetését feltételezik – elvégre Vučićék képtelenek megváltozni, hiába ígéri ezt az elnök, simán hazudtak napokon át a hangágyúról is –, az ellenzék szépen profitál a tüntetésekből. Márciusban soha nem látott támogatottságot mérnek nekik, igaz, ehhez kellett a közvélemény-kutató trükkös kérdése is, hogy ne konkrét pártpreferenciára kérdezzenek rá, csak arra, hogy „a kormánypártokra” vagy „az ellenzékre” szavaznának-e: az arány most 41:33 az ellenzék javára, 26%-nyi bizonytalannal. Kérdés persze, hogy mit értenek ellenzék alatt. A hallgatók ugyanis csodavárás tárgyai, rendszeresen mennek oda hozzájuk a tüntetéseken, hogy ideje volna pártot alapítaniuk, mert nincs más: egy friss kutatás szerint a szerb társadalom 45%-a támogatná, ha létrejönne egy egyetemista- vagy professzorpárt. Azaz nem ennyien szavaznának rájuk, de ennyien üdvözölnék a már eleve nem épp szűk választék (csak a mai parlamenti ellenzéket tizenhat párt képviselői alkotják, köztük királyságpártiak, balos rendszerellenes, ill. progresszív zöldek, háromféle jobbközép konzi párt, progresszív, ill. technokrata liberálisok, szélsőjobboldaliak, lokális emeszpések, lokális dékások) további bővülését.
Saját pártot nem akarnak alapítani a hallgatók. Pár évvel ezelőtt volt már egy, a médiában erősen szerepeltett egyetemistapárt, amely azonos névvel a 2018-ban indult, az első 2020-as koronavírus-lockdownig kitartó „Egy az ötmillióból” szlogenű, a Vučić-rendszer alatt felgyülemlett feszültségek és különböző botrányok okozta első nagyobb tüntetéseit próbálta meglovagolni. A név onnan jött, hogy Vučić bejelentette: akkor sem teljesíti a követeléseiket – az elnök lemondását, ügyvezető szakértői kormányt, szabad közmédiát és választást –, ha azokat ötmillióan kiáltják az utcáról. (Szerbia lakossága 6,6 millió fő.) A párt azonban gyorsan eltűnt a süllyesztőben: az elégedetlenségből a Vučić-ellenes szélsőjobboldal profitált inkább, és mert az egyetemistapárt nem talált jó választ a legtöbb ellenzéki párt által bojkottált 2020-as parlamenti választásra, ők elindultak, ezt azonban az otthon maradt hardcore ellenzéki tábor megalkuvásként értékelte, 0,65%-ot értek csak el.
A tavaly november óta tüntető egyetemisták célja azonban hosszabb távú és idealistább ennél, ők a szerbiai politikai kultúrát akarják megváltoztatni azzal, hogy az egyetemfoglalások során használt plénumok helyi szinten történő átvételét javasolják, egyfajta népgyűlések formájában, hogy minél többen tapasztalják meg, hogy a lakóhelyüket, országukat érintő ügyekben lehet és van beleszólásuk, a vitákkal pedig szembesüljenek más nézőpontokkal is, szerencsés esetben kompromisszumra jutva. Organikusan akár több párt, vagy akár a helyi önkormányzati politikára koncentráló egyesület is kinőhet a mostani elégedetlenségből – de vannak hallgatók, akik nemcsak kormányváltásról, hanem az emberek általános rossz hangulata és elégedetlensége miatt akár rendszerváltásról, a kapitalizmus meghaladásáról is álmodoznak már…
A kommunikációt hallgató Petar elismeri, hogy politikailag zsákutcának tűnhet a makacs politikaellenességük: „Sem azt nem mondjuk, hogy az ellenzék kerüljön hatalomra, sem azt, hogy mi, de közben politikai aktorokká váltunk, valóban furcsa szituáció.” Szerinte ez egy adottság, el kell fogadni, hogy ennél többet nem akarnak felvállalni az egyetemisták – a politikai munkát azok végezzék el, akiknek az a dolguk, nem dolgoznának mások helyett. De addig az utcán maradnak, amíg úgy érzik, hogy ott a helyük. A hétvégi óriástüntetés után még több energiával, mint eddig.
Köszönöm a figyelmet, a héten jelentkezünk egy podcasttal is, ott a téma ugyancsak balkáni lesz, noha inkább monarchiás fókusszal, de nem Szerbiára nézünk: nem nehéz kitalálni, hogy akkor hova. Ha inkább Szerbia érdekel, akkor a Partizán kedd esti adását, illetve a vajdasági Észverés friss műsorát ajánlom. Előre is jó hétvégét!
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.