Utolérjük Ausztriát? Már az is valami, ha mehetünk Parndorfba

Köszöntök minden új feliratkozót, aki látva a múlt heti partizános Vétót (és benne engem) győződött meg arról, hogy szeretné olvasni a Gemištet: jól tették, de igazán a hírlevelünkre való előfizetés a biztos választás. A mai hírlevél a múlt hetiekkel ellentétben egy klasszikus, mondhatni hagyományos kiadás lesz, benne a legérdekesebb közép-európai és EU-s történésekkel. Jó olvasást, itt mindig van mit.

---

Parndorf vagy Belgrád?

Az Utcajogász Egyesület februári adománygyűjtő kampányában én is nagykövet vagyok – ennek kapcsán vállaltam, hogy igyekszem minden februári hírlevélben írni egy véleménycikket, ha pedig összegyűlik a kitűzött célösszeg, a választásig folytatom ezt. Itt tudod támogatni őket: a rászorulók jogsegélyt kapnak, ők pénzt, te pedig kontentet!

Stefano Bottoni történész, a Firenzei Egyetem tanára a kedvenc tiszás influenszerem: egyrészt úgy tudja a párt vagy inkább a kormányváltás ügye melletti elköteleződését kimutatni, hogy közben a szórakoztató stílusa is megmarad, másrészt jelenkort kutató, emiatt pesszimizmusra predesztinált történészként is képes/próbál nemcsak lelkesedni, de az olasz temperamentumával és szenvedélyével másokat lelkesíteni egy közismerten reménytelen és pesszimista társadalomban, azaz Bottoni teljesen önazonos és hiteles, emiatt nálam bőven beleférnek az esetleges túlzásai is. Ez a cikk tehát nem ellene/mellette íródik, hanem egy friss Facebook-posztja kapcsán.

Bottonival régóta froclizzuk egymást – ez nem titok, erről ő maga beszélt egy HVG-nek adott téli interjújában. Az ő állítása az, hogy a magyarokat a bennük élő előítéletekre alapozva pejoratív balkánozással lehet és kell ráébreszteni a magyarországi állapotok tarthatatlanságára és méltatlanságára. Én erre azt mondom, hogy ez nemcsak felesleges, de indokolatlan kultúrrasszizmus, a Balkánon pont úgy van glanc és nyomor, mint Magyarországon, sőt, még ha a szegénység bizonyos részeken talán nagyobb is, azért az igényesség mértéke sok tekintetben – gasztronómia, alapanyagok minősége, életkedv – túlszárnyalja az itthoni állapotokat, csak épp az eltérő mentalitások miatt máshol vannak a társadalmak prioritásai.

Arról nem beszélve, hogy a magyarokat nyugaton ugyanilyen kultúrrasszizmus éri, elég, ha csak a paprikaschnak nevezett magyar akcentus utáni diszkrét német összeröhögést vagy a rendszerváltás korának „magyar, ne lopj” vagy a Nickelsdorfnál a határra kirakott „szemetelni tilos” feliratait említem – meg aztán számos balkáni országban már eleve Magyarországot is a Balkán szerves részének tekintik.

A 2026-os választás tétje az, hogy Parndorf vagy Belgrád leszünk-e, írta Bottoni egy friss posztjában, én pedig szokás szerint rárepültem, hogy froclizhassam és kiakaszthassam a közönségét, miszerint ha ez a két véglet, úgy egyértelműen Belgrád a nyerő. Az élőzenés kafanák, az Európában egyedüliként növekedni tudó borpiac és a minőségi borkultúra iránti igény, a kreatív gasztronómiai szcéna, a balos és egyetemistamozgalmak tömeges és valós rendszerellenzéki attitűdje, ingyenes tömegközlekedés, Tito-mauzóleum, a brutalista építészeti műremekek: ezek pláne együtt, de külön-külön is európaibbak annál, mint amit a parndorfi outletcenter szimbolizál. Parndorf a diszkontnyugat, nyugati branddel árult távol-keleti, munkásokat kizsákmányolva gyártott márkás termékek leárazva, amire a szlovák, magyar és román középosztály csorgatja a nyálát – Parndorf nem a bécsi Kärntner Straße, ahol az aktuális kollekcióikat árulják a nagy divatházak, hanem az ott el nem adott cuccok leárazva történő kihelyezése Ausztria egyik legkeletibb csücskébe, az autópálya mellé, mintha az már esztétikai okokból történne: oda, az ország szélére, a lenézett, a horvát-magyar kisebbségek által megszabott arculatú Burgenlandba,

az osztrák Pußtára még jöhetnek a cuccokért a szlovák-magyar-román csórók és újgazdagok, és így talán hozzánk a Mariahilferstraßéra már be se jönnek.

Parndorf egyben a mosonmagyaróvári és pozsonyi régió egyik kedvenc munkahelye is: számos korábbi iskolatársam dolgozik ott, hogy aztán az ott megkeresett euróival élénkítse a szigetközi ingatlanpiacot meg posztjaival a határátlépésről szóló Facebook-csoportokat, vagy feljebb lépve a ranglétrán árufeltöltőből boltvezető legyen, akár már a márka pozsonyi Duna-parti Auparkban lévő üzletében. Míg gyerekkorom maihoz képest aprócska Parndorfjában még mindenhol osztrák eladók voltak és ritkán hallottunk magyar szót, ma osztrákot hallani alig. A legelső outlet köré épült még négy másik komplexum, az eredeti kibővült egy sor luxusmárkával, lett egy sokemeletes hotel, számos étterem, indulnak buszjáratok csak Parndorfba Budapestről és komplett program lett ott eltölteni egy teljes napot. Kultúrrasszista nyelvezettel élve Parndorf az oroszos kivagyiskodó túlfogyasztás, kiköltekezés és a kelet-európai nyálcsorgatás egyvelege, az örök periférialétbe való beletörődés jelképe.

A boldogság szigete. Fotó: Designer Outlet Parndorf / Facebook

Bottoni választása nyilván nem volt véletlen: Parndorf sokak számára a nyugati márkákhoz való hozzáférést jelenti, az olcsóbb Armanit, na jó, valójában Adidast, Nike-t, Ralph Laurent és azokat a rettenetes Michael Kors-táskákat – egy időben úgy hordták a mosonmagyaróvári lányok, mintha 21. századi népviseletet akarnának teremteni velük –, benyelve cserébe azt, hogy nem egy bécsi sétálóutcán korzóznak, hanem a szántóföld közepén az autópálya mellett, ahol kávézás és újságolvasás helyett hamburger van – na vajon hol nyitotta meg a hazai Simon’s az első ausztriai éttermét –, jobb esetben 9,90 eurós rántott hús az XXXLutz étkezdéjében.

Csakhogy az átlagmagyarnak ma már Parndorf is drága, akár megfizethetetlen, eleve sokan külföldre se jutnak el, ott legutóbb a nyolcvanas évek Bulgáriájában vagy a szabadkai piacon jártak, esetleg buszos kiránduláson Erdélyben – emiatt érthető, miért ezt írta Bottoni mondjuk Firenze helyett. Az ilyen „Parndorf vagy Belgrád”, sőt, „Parndorf vagy Minszk” szlogenek ugyan az előítéletekre való rájátszásuk miatt egybitesek, de épp ezért működnek – de csak addig, amíg az emberek nem tudják őket megtölteni saját tapasztalattal a médiából készen kapott tartalom helyett.

Több pécsi ismerősöm is pár hete tért vissza egy minszki túráról, és arról számoltak be, hogy miközben minden helyi egy bajszot mutogatva apunak, bátykának nevezve ironikusan utalgatott a helyi diktátorra, Lukasenkára, ők pedig minden sarkon gyanítottak egy-egy titkosrendőrt, addig kiváló ár-érték arányú, igazi minőségi posztszovjet multikultiban lehetett részük kedves és lelkes örmény, kirgiz, kalmük bevándorlók által vitt kifőzdékkel, krími pezsgővel, orosz kaviárral, helyi kraftsörökkel. Ezzel nem a belarusz diktatúrát vagy az Ukrajna elleni háborút mentegették, hanem arra mutattak rá, hogy az utazás tágítja a perspektívát, kényelmetlen kérdéseket tesz fel, megismertet új kultúrákkal, új érdeklődést generál és leválasztja a helyi elnyomó rendszerekről az ottani emberek egyrészét, arcot és személyiséget adva nekik, azaz mivel komplexebbé válik a kép, végeredményben nehezebb lesz gyűlölni őket.

Nyugaton bizonyos körökben egyébként éppen Magyarország van úgy kezelve, mint Bottoni posztjában a keletibb nagyvárosok, miközben feltételezem, kellemetlen Stefano Bottoninak és az őt követő ellenzéki keménymagnak, amikor egy magyar tudós azért nem kap lehetőséget nyugaton, mert valamelyik itthoni, a világ 500 legjobbja között bizony nem nagyon szereplő egyetemről van diplomája, vagy amikor egy magyarországi lap/újságíró azért nem kap meg egy külföldi pályázatot vagy interjúlehetőséget, mert hát ki tudja, hogy az informalitáson alapuló magyar közegben épp hogyan van bekötve a lapja a NER-be – jobb előre minimalizálni a rizikókat, nemde? A parndorfozók ugyanazt csinálják Belgráddal, Minszkkel, Tbiliszivel, mint a NER miatt a magyarokat a biztonság kedvéért diszkriminálók Budapesttel – mindezt úgy, hogy amúgy mind Belgrád, mind Minszk, mind Tbiliszi ütősebb tüntetéseket mutatott fel a helyi autoriter rendszerekkel szemben, mint az ő drága Budapestjük.

De ez csak az érem egyik oldala.