A képviselői mandátumkorlát a választók gyerekként kezelése

Mitől lesz jobb a demokrácia? A képviselők korlátozásától vagy a képviseltek megerősítésétől? És együtt jár-e a kettő?

Úgy tűnik, Magyar Péterék „tisztítótüzes” alkotmánymódosításában benne marad annak legvitatottabb része, a 12 évesre tervezett képviselői mandátumkorlát. Okkal vetődtek fel olyan kétségek az ötlettel kapcsolatban, hogy igazolható-e a választójogot ilyen módon korlátozni, és egyáltalán miért kell ezt már most ilyen gyorsan bevezetni, ha a következő választás úgyis csak 2030-ban lesz.

Röviden érintettem már a témát a tisztítótűzről szóló gyorselemzésemben, de érdemes a képviselői mandátumkorlátot bővebben is kitárgyalni abból a szemszögből, hogy milyen hatásai lehetnek a magyar demokrácia minőségére.

Tisztítótűznek ez kicsit langyos

Kik dolgoznak a demokráciáért?

Tavaly május elsején, amikor még legfeljebb csak reménykedni lehetett a NER idei leváltásában, arról írtam, hogy miért fontos az átlagpolgároknak is a demokráciáért dolgozni – azon túl is, hogy négyévente behúzzák valahova az ikszet.

Azért jutott ez most eszembe, mert a képviselői mandátumkorlát a modern képviseleti demokrácia egyik alapvetését érinti. Ahogy azt Benjamin Constant megfogalmazta 1819-ben, az antik demokráciákban az emberek szabadsága abban állt, hogy közvetlenül vitatták meg és döntöttek a közös ügyeikről az agórán, ezzel szemben a modern képviseleti demokrácia úgy biztosít szabadságot a polgároknak, hogy a politikával való foglalkozás terhét a választáson lepasszolhatják a képviselőknek, nekik így marad idejük és energiájuk a szabadságukat a személyes életükben megvalósítani.

A tapasztalat mindenesetre azt mutatja, hogy ez nem ilyen egyszerű és fekete-fehér, és a valódi szabadságunk fenntartása érdekében érdemes a demokráciáért magunknak is dolgoznunk, azon túl, hogy ezt a melót négyévente a képviselőinkre delegáljuk – nemcsak azért, mert a hatalmukkal visszaélhetnek, kvázi uralkodni kezdhetnek fölöttünk, hanem azért is, mert kiderülhet, hogy egyes fontos kérdésekben mégsem a mi érdekünket, álláspontunkat képviselik. Ezért is fontos

a képviselőket számonkérni (és nem a kegyükért közbenjárni) a fogadóóráikon, vállalni a véleménybuborékokon túli valódi vitákat, támogatni a független sajtót, és élni a közvetlen demokrácia lehetőségeivel – emlékeztetendő a képviselőket, hogy nem a leuralásunkra, hanem a szolgálatunkra választottuk meg őket.

A mandátumkorlátozás egy ettől nagyon eltérő mögöttes állampolgárképet feltételez. Olyan állampolgárét, aki képtelen kiállni magáért, és akit – saját tudatosságának, aktivitásának hiányában – csak úgy lehet „megmenteni” az uralkodói attitűdöket felvevő politikusoktól, hogy felülről, törvényben előírjuk, hogy maximum három ciklusig lehet valaki képviselő.

Lézengés a parlamentben a hétfői ülésnap szünetében. Fotó: Országgyűlés / YT

Persze el kell ismerni, hogy a mai Magyarországon a valóság sajnos közelebb áll ez utóbbi állampolgárképhez, mint az általam felvázolt ideálishoz (még azzal együtt is, hogy a 2026-os választás és a megelőző kampány egy ritka sikersztorija volt az állampolgári részvételnek). Azonban, ha a cél tényleg egy valódi rendszerváltás és egy valódi polgári Magyarország, akkor a reformokat nem az „ezeknek ez is jó lesz” mentalitás jegyében kellene kigondolni, hanem olyan szabályokat kialakítani, amelyek ösztönzik az embereket a demokratikus viták követésére, a közéletben való részvételre, az érdekeik érvényesítésére és a képviselőik számonkérésére. Ez volna az, ami hatékonyan letörhetné a képviselőkben esetleg felbuzgó uralkodási vágyat.

Az, hogy egy adott képviselőt maximum háromszor választhatnak meg a parlamentbe, egy eléggé leegyszerűsített, a polgári felelősségvállalással köszönőviszonyban sem lévő, pont hogy inkább paternalisztikus üzenetet közvetít:

te ne gondolkodj azon, hogy meddig tartod alkalmasnak a képviselődet, majd mi megmondjuk, mikor kezdenek uralkodni rajtad (egységesen három ciklus után, ugye), és majd mi, a párt(ok) megmondjuk, kiket jelölünk a helyükre, az lesz a tuti.

Kik uralkodnak és kik szolgálnak?

A tizenkétéves képviselői cikluskorlát ötletét ráadásul az a Tisza Párt dobja be, amelynek amennyire tudni lehet, a mai napig – noha 141 fős, kétharmadosnál is nagyobb parlamenti többséggel kormányoz – mindössze 29 tagja van. Ráadásul a párt részvételiségért felelős politikusát, Radnai Márkot ez nem zavarja, ezért nem is tervezik, hogy a részvételiség jegyében kinyissák a párttagság lehetőségét. Vagyis

huszonkilenc embernek van garantált esélye (közvetve vagy közvetlenül) beleszólni, hogy kik lesznek a képviselőjelöltek, ki hányadik helyen legyen a listán.

Oké, az idei választás előtt volt nyilvános tiszás jelöltállítás és elvileg bárki számára elérhető „előszavazás”, de egyrészt nincs garancia rá, hogy máskor is lesz, másrészt egy ilyen opcionális lehetőség nem helyettesíti a párton belüli működő demokráciát.

A Tisza előválasztása egy blöff, de a Fidesz-propaganda miatt sikeres lehet

Persze, visszakérdezhettek erre, hogy miért, a Fideszben jobb a párton belüli demokrácia helyzete, attól még, hogy sok tagja van a pártnak?

A válasz, hogy nem láttam bele, de nincsenek illúzióim: nyilván a nagyobb létszámú tagság sem teljes garancia semmire, de mégis, a nagyobb számú és heterogénebb párttagság nagyobb esélyt ad annak, hogy egy párt maga is demokratikusan működjön – ami pedig elengedhetetlen lenne, hiszen a pártok mégiscsak egy ország demokratikus vezetése érdekében versengenek.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy egy 29 fős párttagsággal és 141 fős frakcióval bíró pártnál, mint a Tisza, milyen hatalmi játszmákat nyit ki a képviselői mandátumok három ciklusban való korlátozása. Elég csak Forsthoffer Ágnes házelnök/Tisza-alelnök és Magyar Péter miniszterelnök/Tisza-elnök hétfői parlamenti csörtéjére utalni a szómegvonás miatt. Jó volt látni, hogy van tiszás, aki nyilvánosan is hajlandó konfliktust vállalni Magyar Péterrel (még ha ilyen apró-cseprő dologban is), de rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon a Tisza-frakción belül hányan lépnének valaha meg hasonlót, pláne olyanok, akiknek párttisztségük, de még tagságuk sincs – azaz az újraindulási lehetőségükre a háromciklusos korláton belül sincs meggyőző ráhatásuk.

Adott tehát egy – már csak a rendkívül szűk párttagsága miatt is – befelé kevéssé demokratikusan működő párt masszív kétharmados parlamenti felhatalmazással, jórészt nem párttag képviselőkkel – akiket aztán majd 12 (de lehet, hogy már 8 vagy 4) év után lecserél. Mire beágyazódnának, felépítenék magukat a választók felé, hogy befelé, akár a kormánnyal szemben is (legalább lehetőségszinten) legitim kritikát gyakorolhassanak, addigra mehetnek vissza a civil életbe, és jöhetnek a helyükre új képviselők, akik hálásak lehetnek a pozícióért és a lehetőségért.

Ez nem tűnik túl kecsegtetőnek, még úgy sem, hogy rengeteg egyelőre a bizonytalanság. Remélhetőleg a Tisza nem épít ki több cikluson át tartó kétharmados egyeduralmat, hanem arra használja a felhatalmazást és a bejelentett alkotmányozást, hogy a valódi plurális demokrácia feltételeit megteremtse. A plurális demokrácia azonban a választási lehetőségek növeléséről, nem csökkentéséről szól.

Pont a választási lehetőségek növelésétől leszünk erős állampolgárok

Magyar Péter, úgy tűnik, a cikluskorlátozást látja az elsőszámú eszköznek a hatalomkoncentráció ellen, legalábbis kifelé ezt kommunikálja:

a miniszterelnök és a képviselők is tegyenek úgy, mint a római Cincinnatus, és a munka elvégeztével vonuljanak vissza a földjeikre.

A baki csak az, hogy Cincinnatus önként vonult vissza, akit meg törvénnyel kényszerítenek erre, az lehet, hogy hamar elgondolkozik valamiféle trükközésen. Az, hogy a cikluskorlátozás működhet-e hatalomkorlátozási eszközként, sok mindentől függ: a tágabb alkotmányos környezet (amit most fognak majd újraírni), a részletszabályok, a pártbeli demokrácia és a politikai kultúra is szerepet játszik benne.

A demokrácia plurális alapokra helyezéséhez egy sor másra lenne szükség:

• Arányosítani a választási rendszert és varázstalanítani a kétharmadot: így a kompromisszum hétköznapi része lehetne a demokratikus döntéshozatalnak, amivel – bár biztos lennének kezdeti nehézségek – sokat fejlődhetne a politikai kultúra.

• Ahol mégis fontos a minősített többség, ne csak a parlamenti arányokban gondolkodjunk: legyen érdemi egyetértési joga az érintetteknek (választójogi törvény esetén a választóknak, decentralizáció kérdésében az önkormányzatoknak, stb…)

• Valós részvételiség: bár sok ígéret elhangzott a részvételiségről, eddig nem sokat láttuk belőle. Egyelőre a dolog annyiban merült ki, hogy öt napunk volt véleményezni egy alkotmánymódosítást. Ennél több kell, és nemcsak a véleményezés és előkészítés terén. Például újra élővé kellene tenni a népszavazás intézményét, csökkentve a tiltott népszavazási tárgyak számát és az érvényességi küszöböt (vagy akár bevezetni, hogy részvételi aránytól függően számít véleménynyilvánítónak vagy kötelező erejűnek egy népszavazás).

• Egyébként a választási rendszerben a mandátumkorlátnál enyhébb eszközzel is lehetne ösztönözni az egészségesnek gondolt politikai rotálódást: például listás szavazásnál bevezetni a preferenciális szavazást, azaz, hogy a választó akár a lista végéről is karikázhat jelölteket, és bizonyos százalék elérése esetén a jelölt a lista elejére kerül. Ezzel a lehetőséggel – cseh és szlovák tapasztalatok alapján – általában a választók kis része él csak, így lehet alapértelmezett módszer az, hogy a túl veteránnak gondolt jelölteket a lista végére rakják, de megvan a lehetőség, hogy ha mégis olyan jól végzik a munkájukat, a választók előreszavazzák őket.

Az viszont biztos, hogy önmagában a cikluskorlátozás édeskevés, sőt, több kockázatot rejt, mint potenciált, így csak erre helyezni a hangsúlyt pusztán parasztvakítás.

---

A hét kérdése: mit gondolsz a javaslatról?

Az érvek ismertek pro és kontra, szavazz, hogy melyik oldalé meggyőzőbbek!