Dolgozzunk a demokráciáért, amíg még van miért!

„Democrazia e lavoro”, azaz „demokrácia és munka” – fújta fel valaki Ancona belvárosában pont egy 42-es házszámú épület falára, így tudatva a kikötő fölötti katedrálishoz felsétálókkal, hogy számára e két dolog az élet, a világmindenség meg minden. Igazán felfújhatott volna még egy vesszőt az e tetejére, gondoltam rögtön, úgy még találóbb lenne: „Democrazia è lavoro”, vagyis „a demokrácia munka”.

Fotó: Bakó Bea, Ancona, 2025

Nem árt ezt tudatosítani idén május 1-jén, szűk egy évvel azon választás előtt, amit minden idők eddigi leghosszabb kampánya előz meg. Mostanra már megvolt a dehumanizálás, tüntetést célzottan betiltó törvény univerzálissá tett arcfelismeréssel, állampolgárságfelfüggesztési lehetőség miniszteri hasraütés alapján, és még hova fogják ezt jövő áprilisig fokozni… A zajkeltéssel a kormány mindent megtesz, hogy emelkedjen az ingerküszöbünk, és elmenjen a kedvünk a demokratikus munkától.

Nem a Pride betiltása a legdurvább, hanem aminek megágyaz: a tömeges megfigyelés

Talán hülyén hangzik ez a kifejezés, de hadd magyarázzam meg. Visszatérő fordulat a politikai elemzőktől általában az alsóbb szinten való pártépítés kapcsán, hogy melyik párt végezte el vagy épp spórolta meg a szükséges politikai munkát. Arról már nem igazán szoktak beszélni, hogy a demokráciáért nem csak a pártoknak kell megdolgozniuk. Nekünk, polgároknak is kellene, és kellett volna már eddig is.

Az, hogy ezt megspóroltuk, oda vezetett, hogy a 2026-os választás előtt már nem tűnnek paranoid sci-finek az olyan kérdésfelvetések, mint hogy a Fidesz vajon önként átadná-e majd a hatalmat, ha veszítenek, és egyáltalán, nem gátolják-e meg az utolsó pillanatban valami cinikus aljas trükkel a legerősebb ellenzéki párt indulását.

Ezzel tulajdonképpen azt kérdezzük: tényleg demokrácia-e még Magyarország? Ez 2026 áprilisában és addig fog kiderülni, és ne áltassuk magunkat: rajtunk is múlik, és azon, hogy megpróbálunk-e aktívabban dolgozni a demokráciáért.

Persze a bizonytalanság eleve része a demokráciának. Amint a liberális demokráciát a politika jog általi „megfojtása” (és így a populizmus felemelkedéséhez való indirekt hozzájárulása) miatt kritizáló német politikatudós, Philip Manow egy interjúban fogalmazott: „Mindig csak utólag derül ki, hogy demokrácia volt-e egy kormány alatt, akkor amikor a kormány elveszíti a választást és önként átadja a hatalmat.” Szerinte az ezzel kapcsolatos alapvető bizonytalanság táplálja a demokrácia végével kapcsolatos félelmeket. Nyugaton ezért is lett mára a mainstream a „liberális demokrácia”, ahol minimalizálják ezt a bizonytalanságot azáltal, hogy független intézmények korlátozzák a többség uralmát, és biztosítják, hogy megmaradjon a kisebbség, az ellenzék valós esélye arra, hogy egyszer többséggé váljon és kormányra kerüljön.

Csakhogy mi nem számíthatunk független intézményekre, azokat gyakorlatilag felszámolta a Fidesz az elmúlt tizenöt évben. Az Alkotmánybíróságot haverokkal töltötte fel, a Kúria élére is havert ejtőernyőztetett, ha pedig szükséges, agyonrészletezett törvényi megfogalmazásokkal próbálják a bíróknak előírni, hogyan kell dönteni.

Csak magunkra számíthatunk: mi vagyunk a demokrácia és a népszuverenitás alapja, amire a szuverenitására és demokratikus legitimációjára oly szívesen mutogató kormány annyira büszke.

Az a kormány, amely nem olyan régen még a keményen dolgozó kisembereket tűzte a zászlajára, pont nem akarja, hogy ezek a kisemberek a demokráciáért is keményen megdolgozzanak. A munkát hagyják csak a gyárban meg az irodában, aztán napi két percben nézzenek rá a kormánypropagandára, és húzzák be négyévente az ikszet a megfelelő helyre. Ha a kormány komolyan venné a demokratikus legitimációt meg a népszuverenitást, nem nézné gyereknek a választókat, nem gáncsolná a népszavazási kezdeményezéseket, és nem degradálná a parlamentet a színházi díszlet szintjére.

De hát nem veszi komolyan. És ha nem dolgozunk a demokráciáért, hanem csendes alattvalóként lesütjük a szemünket és legyintünk az egészre, hogy úgyis mindegy, akkor nem is fogja. Se a mostani kormány, de valószínűleg érdemben egy másik sem.

A hatalmon lévők gyorsan képesek ugyanis elfelejteni, hogy ők képviselők, nem uralkodók. Az egyik módja a demokráciáért végzett munkának az, hogy erre emlékeztetjük őket.

Például nem tudom, hogyan néz ki mostanában egy átlag fideszes (vagy bármilyen) képviselő fogadóórája: legutóbb Lázár János nyújtott erről insightokat vagy tíz éve, de az alapján inkább feudalisztikus hangulat jött át, mintsem a tudatos polgárok érdekérvényesítése. A parlamenti képviselőt ugyanis nem arra tartjuk, hogy felülről odatelefonálgatva elintézze, hogy előrébb kerüljünk a reménytelenül hosszú kórházi várólistán, hanem arra, hogy olyan rendszert alakítson ki, ahol rövidebbek a várólisták.

A választás előtti évben különösen aktuális lenne a fogadóóráikon kérdezgetni őket, hogy mégis mit tettek értünk konkrétan a parlamentben, hogyan szolgálta az érdekünket a gyülekezési jog súlyos korlátozása vagy mondjuk a füstgyertyázás és ehelyett miért nem azzal foglalkoztak mondjuk, hogy a nemzeti bank az adófizetők szemét kilopva költekezett éveken keresztül vagy például hogy hol a Pécs-Zágráb-autópálya. És persze a témák tekintetében végtelen, tetszőleges számú variáció létezik: a lényeg, hogy legyen a választott politikusok felé valamilyen folyamatos visszacsatolás, lássák, hogy az emberek kikövetelik a minőségi képviseletet, és nem azért szavazták be őket a parlamentbe, hogy négy évig ingyenpénzt tegyenek zsebre.

Aztán ott van a jogszabálytervezetek véleményezése, amiről okkal az a legtöbbek prekoncepciója, hogy puszta fügefalevél a jogalkotás kézivezéreltségét leplezendő. De pont mostanában derült ki, hogy olykor-olykor még ez is működik: a nagycsoportos óvodásokat külön csoportban iskolai körülményekkel nyomasztó rendelettervezetet például a véleményezés során kapott visszajelzések után vonták vissza végül. (Persze ez nem a Politikailag Fontos Szimbolikus Ügy, azonban a „családbarát Magyarországon” kétségtelenül sok választót érint, olyanokat is, akiknek a szavazatát épp adómentességgel próbálják megvásárolni.) Vagyis még ha reménytelennek is tűnik, hogy a véleményezéssel el lehessen érni valamit (pláne úgy, hogy sokszor csak pár napot hagynak rá), érdemes rászánni az időt a nekünk fontos ügyekben.

Mindezekről beszélni persze bájos naivitásnak tűnhet olyankor, mikor a következő választás egyik legfőbb kérdése az, hogy átadná-e a Fidesz a hatalmat, ha veszít, és egyáltalán, megállapítanának-e a választási szervek egy olyan eredményt, miszerint nem a Fidesz nyer. Az utóbbira nekünk is lehet ráhatásunk, ha jelentkezünk szavazókörökbe szavazatszámlálónak: a jelenlétünk és a figyelmünk segíthet megelőzni, hogy helyben a kormánypárthoz vagy a helyi hatalmasokhoz bekötött szavazóköri delegáltak és „önkéntesek” simlizzenek.

A 2022-es választáskor egy civil kezdeményezés keretében távoli kis falvak szavazóköreibe toboroztak Budapestről, más nagyvárosokból önkénteseket, ami rendkívüli fontosságú, hiánypótló, demokráciáért végzett munka volt, és kétségtelenül tágította az ebben résztvevők horizontját, még ha nem is volt ez számukra feltétlenül kellemes élmény. A választás utáni napokban ugyanis sokan ezen önkéntesek közül letargikus/felháborodott posztokat tettek közzé nagyjából olyasmi tartalommal, hogy „ezek ott a faluvégen még olvasni se tudnak, minek van választójoguk”, illetve „azok után, amit Karakószörcsög-alsón láttam, inkább emigrálok, válasszák meg a hülye falusiak csak maguknak a Fideszt”.

Ez pedig rávilágít arra a problémára, amin talán a legtöbbet kell dolgoznunk: az extrém megosztottságra, ami odáig fajult, hogy a fideszesek és nem fideszesek mintha párhuzamos univerzumokban élnének. Nem csupán teljesen más információk jutnak el hozzájuk ugyanarról a valóságról, de mindez még egy olyan nyakatekert helyzethez is vezetett, hogy az ellenzéki szavazók jelentős része az amúgy a kormány által kedvezményezett városi, középosztálybeli rétegből kerül ki, míg a leszakadó, elszegényedő rétegek jó része annak ellenére szavaz a Fideszre, hogy a kormánypárt a hosszú évek kormányzása alatt érdemben nem javított a helyzetükön.

A szörnyülködés, hogy „ezekkel élek egy országban” nem sokat segít, és hacsak nem akar egy fél ország emigrálni, úgy az egyetlen értelmes megoldás a párbeszéd a két oldal között: olyan közös minimumok keresése, amiben mind egyetérthetünk.

Például, gondolom, a fideszes szavazók sem vágynak vissza valami olyasmibe, mint amilyen a szocialista puha diktatúra volt, és talán az ellenzéki szavazók jó része sem feltétlenül vágyik a legvadabb nyugat-európai woke viszonyokra. Eközben feltehetően mindkét tábor szeretné például, hogy az állami egészségügyben gyorsan, profi ellátást kapjon, miközben emberi hangnemben beszélnek vele és tájékoztatják, ha már kötelező fizetni érte. Számtalan dologról derülhetne ki, hogy sokkal kisebbek a véleménykülönbségek, mint az elsőre látszik, de ehhez beszélgetni kellene róla – méghozzá lehetőleg minél kevesebb indulattal és minél több észérvvel és empátiával. Lehet, hogy a KDNP-fan szomszédod nem érti, miért kell kibukni azon, hogy betiltják a Pride-ot, de ha elképzelné, hogy mondjuk az eucharisztikus kongresszust tizenöt évvel korábban próbálták volna Budapesten megrendezni, és azt tiltotta volna meg „a Gyurcsány”, akkor talán jobban átérezné a mostani felháborodást.

Elismerem persze, hogy értelmesen beszélgetni és közös minimumokat keresni különösen nehéz a mai médiaviszonyok között. Az, hogy a kormány a befolyása alá vonta a magyar média egy jelentős részét és ezen csatornákon nem csupán torzítják a valóságot, de sokszor egyszerűen hazudnak, arra késztette a megmaradó független médiafelületek jelentős részét, hogy ezt kiegyensúlyozandó, az aktuális esélyes ellenzéki erő mögé álljanak be. Ez óriási hiba, nemcsak szakmailag, de a magyar demokrácia szempontjából is. Az emberek ugyanis nem hülyék, észreveszik, ha „független” sajtó valójában nem az (még ha nem is tol olyan buta propagandát, mint a kormánypárti), és meginog benne a bizalmuk. Ez oda is vezethet, hogy kevesebb időt fordítanak közéleti tájékozódásra, vagy máshonnan, például a közösségi médiából informálódnak: ahol nemcsak gyanús hátterű, rejtett politikai reklámokkal próbálják őket hülyíteni (mint azt láttuk Romániában), hanem még inkább elszigetelt véleménybuborékokban találhatják magukat, mintha a „sima” médiát fogyasztanák.

Az értelmes párbeszédhez és a kompromisszumok, közös minimumok kereséséhez az elengedhetetlen első lépés a véleménybuborékokból való kimozdulás: jobb híján lehet ezt úgy tenni, hogy időről időre átpörgetsz párat az ellenoldal médiafelületei közül, de az ideális az, ha értelmes, a valóságot megismerni és bemutatni akaró, szerinted nem lövészárokból lövöldöző médiákat fogyasztasz (lehetőségeidhez mérten akár támogatva is őket).

Bármi is lesz a 2026-os választás eredménye, a fideszes és a nemfideszes szavazók is itt maradnak, így abban biztosan nem lesz sok köszönet, ha ők kölcsönösen hülyének és/vagy nemzetárulónak tekintik egymást.

Egybites narratívákkal, egymás komplett hülyének nézésével az őrültekháza, és nem a polgári demokrácia felé haladunk. Alattvalói sunnyogással és protekciókereséssel a hatalom számonkérése helyett pedig vissza a feudális középkorba.

Ahol nem a demokrácia és a munka a jelszó, legfeljebb az „ora et labora”: ha így folytatjuk, munka után legfeljebb otthon csendben imádkozhatunk, hogy a hatalmi önkény ne minket találjon be ad hoc tiltásokkal és arcfelismerő szoftverekkel.