Így váltották le a helyi Orbánokat körülöttünk. Hol mennyire sikerült?
Az elmúlt 30 év nagy rendszer- és kormányváltásai Közép-Európában és a Balkánon, 1. rész
Az április 12-i magyarországi választásba vannak, akik már civilizációk, azaz a kelet és a nyugat harcát látják bele, mások a Tiszának a 2010-es Fideszére hasonlító programja miatt csak egy NER-eliten belüli kisebb korrekció lehetőségét: hogy mi lesz, azt a szereplők ambícióin túl nyilván a lehetőségeik is kijelölik. Fogadjuk el azt az egyre népszerűbb állítást, hogy a tágabb értelemben vett régió a tükre volna a hazai történéseknek: nézzük meg Romániától Montenegrón, Szerbián, Horvátországon, Szlovákián, Lengyelországon és Észak-Macedónián át, hogy az elmúlt 30 évben
hol mennyire sikerültek vagy épp min buktak végül el a nagy rendszerváltásnak beharangozott események, és hol milyen párhuzamokat lehet vonni a mai magyarországi eseményekkel, az esetleges tanulságokról nem is beszélve.
Figyelemreméltó a mintázat: míg a kilencvenes-kétezres években a bukásuk után visszatérők rendre mérséklődtek, addig az utóbbi pár évben azt látjuk, hogy ez már nincs így, egyre radikálisabb, szélsőségesebb képben térnek vissza a sértett egók. Terjedelmi okokból kettészedtük az összeállítást: az első részben a kilencvenes évek nagy kormány- és rendszerváltásait mutatjuk be, a második, csütörtöki részben pedig az elmúlt évekét, négyet-négyet. Jó olvasást, szokás szerint van mit.
A rendszergazda megy: Iliescu leváltása (1996)
Hogyan nézett ki?
A tavaly meghalt Ion Iliescu 1990-1996, illetve 2000-2004 között irányította Romániát, amikor 1996-ban le lett váltva, az a rendszerváltás utáni első hatalomváltás volt.
Iliescu az 1989-es véres decemberi forradalmat követő felemás rendszerváltás, a román átmenet ellentmondásos figurája volt: elnöksége alatt épült ki a Romániára még ma is jellemző kliens-patrónus rendszer. A korai kilencvenes évek káoszában a posztkommunista, az állampártot és annak másodvonalát az új rendszerbe átmentő Iliescu mesterien lavírozott: volt, amikor bányászokkal verette szét az ellene tüntető tömeget, volt, amikor balpopulista-szuverenista szövegekkel („nu ne vindem țara”: „nem adjuk el az országunkat”) fékezte a piacgazdaság kialakulását, a külföldi tőke behatolását Romániába – a liberális román sajtó azóta emlegeti, hogy a Renault már 1991-ben készen állt volna arra, hogy átvegye a ma a második legnagyobb forgalmú helyi cégnek számító Daciát, de elijesztette őket Iliescu retorikája.
A tömeges munkanélküliségtől tartva nem hajtott végre strukturális reformokat, a politikai stabilitást ehhez 1992-96 között a Gheorghe Funar akkori kolozsvári polgármester vezette szélsőjobboldali PUNR párttal kötött koalíciója adta. Habár Iliescu ekkoriban egyenlő távolságot tartott mind az euroatlanti, mind a Moszkva körül gravitáló világtól, egy lassú elmozdulás az euroatlanti integráció kívánalma felé mégis megtörtént. Sőt, a szomszédos államokkal alapszerződést is kötött, kimozdítva Romániát a korai kilencvenes évekre jellemző izoláltságból.
Az 1992-es választást Iliescu azután nyerte meg, hogy megszegte a szavát, miszerint nem csinál pártot a román rendszerváltást menedzselő, átmeneti kormányként funkcionáló, az 1989-es forradalom alatt létrehozott Nemzeti Megmentési Frontból, amelynek nevében Iliescu a forradalom hevében élő tévéadásban bejelentette, hogy átveszi a hatalmat. Ez a szervezet volt a kerete annak, hogy Iliescu a pártállami struktúrákat a stabilitás jegyében átmentse a rendszerváltás utánra. Iliescu ellenzéke viszont hallani sem akart az ekkor létrejött „eredeti demokráciáról”, a politikus szerint a román viszonyokhoz jobban illő lassú átmenetet, erős állami kontrollt és kevés pluralizmust jelentő, se nem szocialista, se nem kapitalista autoriter rendszerről, hanem liberális demokráciát, a hatalmi ágak szétválasztását, piacgazdaságot és euroatlanti integrációt követelt. 1992-re a régi, két világháború közötti történelmi pártok, a Nemzeti Liberális Párt, illetve a Nemzeti Parasztpárt létrehozták a Demokrata Konvenció (CDR) nevű szövetséget, amiből aztán hol kiváltak pártok, hol csatlakoztak hozzájuk: 1992-ben nyerni még nem tudtak, de erősödni és gyengíteni Iliescu bázisát már igen. Bázisukat főleg értelmiségiek, városlakók, fiatalok, illetve a Román Kommunista Párthoz 1989 előtt be nem kötött egyének alkották.
Miután az 1990-es kampány során kiderült, hogy a londoni emigrációból hazatért Ion Rațiu nem tudja megszólítani a választókat, és 1995-ben pedig az utolsó még élő, a két világháború között is politizáló parasztpárti politikus, Corneliu Coposu is meghalt, egy szocializmusban szocializálódott, szakmai karriert befutott, de
a politikai életben addig részt nem vállaló személyt kellett találniuk az 1996-os választásra elnökjelöltnek. Ez végül az 1992-ben Iliescut a második körben már 61:39-re megszorongató Emil Constantinescu, bukaresti egyetemi tanár, geológus maradt. Felépítettek köré egy „self made man” archetípust, aki Iliescuval szemben úgymond a rendszeren kívülről jön és valós reformokat léptethet életbe.
A tévévita sokakat meggyőzhetett: Constantinescu némi hatásszünetet követően nekiszegezte a kérdést Iliescunak, miszerint hisz-e Istenben, amire Iliescu zavartan hebegett-habogott a tévék előtt ülő, 90%-ban vallásos, ortodox választói réteg előtt, hogy ő bizony gyermekkorában meg lett keresztelve, de szellemi fejlődésében ide meg oda jutott, a fő dolog szerinte bármelyik hit elfogadása, de a legfontosabb a vallási tolerancia. Az 1996-os elnökválasztás második fordulójában Constantinescu fordítani tudott: 54%-kal legyőzte az első kört 32%-kal megnyerő Iliescut az elnökválasztáson, az egyidejűleg tartott parlamenti választásokon is többséget szerzett a mögötte álló CDR-koalíció, amelyet kormányon az RMDSZ is támogatott.
Mi történt utána?
Az 1996-2000 közötti kormány a társadalmi béke jelszava mögött megbújva csak nagyon lassan kezdte el privatizálni a még mindig nagy állami vállalatokra koncentrálódott román gazdaságot. Hiába hirdettek harcot ellene, az ipari méretű korrupció a privatizálások során terjedt el, ekkor szereztek mesés vagyont a román politikai és gazdasági élet nagyágyúi, Gigi Becali, Ion Țiriac, Dinu Patriciu: ezek a nevek nem a tisztességes meggazdagodás metaforái. A kilencvenes évek végére a Constantinescu mögött álló CDR körül elfogyott a levegő. Az 1996-1998 között kormányzó Victor Ciorbea csak két évig lehetett miniszterelnök, ugyanis a kisebbik kormánypárttal, a PD-vel való konfliktus következtében le kellett mondania. Utána egy évet a színtelen-szagtalan Radu Vasile irányította Romániát, hogy aztán a parlamenti ciklus utolsó évére az időközben jegybankelnökké kinevezett Mugur Isărescu vegye át a miniszterelnöki teendőket – adja magát a Bajnai Gordon-párhuzam, fiskális szigor, az államháztartás rendbetétele érdekében húsbavágó intézkedések, bércsökkentés, munkahelyek megszüntetése, mindezeket az IMF által vezényelve.
Az 1996-2000 közötti gazdasági és politikai döntések következtében a CDR támogatottsága elfolyt, a román társadalom polgárháborús állapotok szélén lavírozott, elvégre a Zsil-völgyi bányászok újra megindultak Bukarestbe. A 2000-es elnökválasztáson Constantinescu el sem indult, mondván „legyőzte a rendszer”, a jobbközép jelöltek pedig elhasaltak, így a második fordulóban vagy a szélsőjobboldali, a politikai ellenfeleit (azaz a megszorításokat vezénylő jobboldalt és az RMDSZ-t) leggépuskázni akaró Corneliu Vadim Tudor vagy pedig a hatalomba a mérséklődés, a stabilitás és a kiszámíthatóság ígéretével egy továbbra is jól szervezett párt élén visszatérni készülő Ion Iliescu között lehetett választani. Akkor
a román társadalom az orrát csipesszel befogatva, a hányingerrel küszködve a „kisebbik rosszat” választva Iliescunak újabb négy évre bizalmat szavazott.
A 2000-2004 között harmadik elnöki ciklusát töltő Iliescu háttérbe vonult, és főleg a külpolitikára fókuszált: azzal, hogy aláírt olyan törvényeket, amelyekkel elindulhatott a hatalmi ágak valós szétválása – és többek közt létrejött a rettegett korrupcióellenes ügyészség is –, ő vitte be a NATO-ba Romániát, és előmozdította az EU-csatlakozás ügyét is. Ám miután az alapok (a posztkommunista elit túlélése, félelnöki rendszer, centralizált állam, üzlet és politika összefonódása) eddigre már megszilárdultak, a korszakot belpolitikailag inkább miniszterelnöke, Adrian Năstase határozta meg.
Năstase alatt a kliens-patrónus rendszer a tetőfokára hágott, ekkor vált igazán jellemzővé a local baronok (helyi bárók) struktúrája, akik egy-egy megye kvázi teljhatalmú urai lettek. A Năstase-korszakot a közvélemény az intézményesített korrupció (az igazságszolgáltatás alárendelése a kormánypárt és helyi bárók érdekeinek, állami intézmények pártkatonákkal való megszállása, megfélemlített sajtó) éveinek tartja. Románia alapvetően ezekkel küzd a mai napig – ezeket próbálta korrigálni inkább kevesebb, mint több sikerrel a korrupcióellenes ügyészség, és ezek miatt tudnak olyan rendszerellenes politikusok sikereket elérni, mint a szélsőjobbos George Simion vagy a jelenlegi államfő, a technokrata populista Nicuşor Dan.
Mi szól amellett, hogy ez lesz?
2026 után egy esetleges Tisza-kormány népszerűsége a muszájból végrehajtott strukturális reformok (azaz a NER leépítése) vagy a gazdasági válságkezelés következtében éppen úgy megroppanhat, mint ahogyan az a román CDR kormányaival történt. Könnyen elképzelhető, hogy az esetleges Tisza-kormány az általa hozott döntések, politikusainak tapasztalatlansága és egóharcai következtében szétesik, és így előáll egy olyan helyzet, hogy 2030-ban a magyar társadalomnak a most még a Tiszára szavazó része is orrbefogva, hányingerrel küszködve visszahozza Orbán Viktort és a Fideszt – mert még mindig inkább ők jöjjenek, mint Toroczkai László, Novák Előd és a Mi Hazánk.
Mi szól ellene?
Egyrészt Iliescu – mint a román szocializmus terméke, majd annak modern köntösbe átcsomagolója – ellen az azelőtti rendszer, mondhatni, a múlt jött vissza, hogy revansot vegyen. A rendszerváltást intéző MDF, az SZDSZ, hát még az FKGP azonban Magyarországon már rég nem tényező, olyannyira nem, hogy szép csendben meg is szűntek. Sőt, mára az MSZP és még a NER-ben felívelő pártok, mint a Jobbik és az LMP is a megszűnés határán lebegnek – azaz itthon érdemi szereplőként
a Fidesz van csak, az onnan így-úgy kiválók (a Tisza Párt és a Vitézy-projekt Budapesten) és a Fidesszel valamiféle érdekazonosságban állók (DK, Mi Hazánk). Iliescunak egy ennyire a rendszerére szabott színpadképet nem sikerült teremtenie,
noha a Nemzeti Megmentési Frontból kiszakadt pártok-politikusok lassan minden pártban előfordulnak. Másrészt Iliescu ellenzékének nemzetközi beágyazottsága közel sem volt mérhető a Tiszáéhoz: ha az Európai Bizottság tényleg feloldja a blokkolt EU-s pénzeket és Magyar Péter tud látványos sikereket elérni más kérdésekben is – egy-egy NER-oligarchától valahogy államosított föld vagy vagyon elosztásával, megpályáztatásával –, az valamiféle felszabadulásérzést hozhat sokakban, amit kellően manipulatív kommunikációval fel tudnak annyira hangosítani, hogy a megszorításokat ne csak muszájból, hanem azok szükségszerűségét elfogadva nyelje le a többség.
Mindenki egy ellen: Mečiar bukása (1998)
Hogyan nézett ki?
Nemrég a szlovák parlamentben a balpopulista Hlas kormánypárt egyik képviselője, Michal Bartek Vladimir Mečiart éltette: a szlovák bársonyos forradalom kereszténydemokrata hőse, František Mikloško „Mečiar bokájáig se ér fel“, mondta a fiatal politikus. Láthatóan a jelenlegi szlovák kormánykoalíció pártjai rehabilitálni szeretnék Mečiart, az ország első miniszterelnökét, akivel maga Fico is kormányzott közösen 2006 után – de akkor már Mečiar egy kispárt szélre sodródott elnöke volt.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.