„Valódi párbeszédet a járványkezelésről!” – kértük (követeltük?) eredetileg vagy százan, azóta még többen a szerdán közzétett kiáltványunkban, amiben arra hívtuk fel a figyelmet: óriási hiba az embereket kiskorúsítani, gondolkodás nélküli engedelmességet elvárni tőlük, miközben a komplex járványkezelési kérdések érdemi megvitatását már másfél éve a felelősségre hivatkozó moralizálással söpri le az asztalról a politika és a sajtó nagyrésze.

Így lettem aláíró értelmiségi

Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy a legszebb magyar körúton belüli hagyományokat követve egyszer én is aláíró értelmiségiként végzem,

de a koronavírus-járvány kapcsán kirobbant össztársadalmi (globális) őrület kihozta belőlem azt az elkeseredést, amit 11 évnyi cinikus Fidesz-kormányzás nem tudott.

Az, hogy egy, az emberek túlnyomó többségére általában nem veszélyes, súlyos következményekkel csak ritkán járó fertőzés megfékezése érdekében vállalkozások és emberek tömegét zárták be, akár tették tönkre, majd pedig a nem kötelező védőoltással élni nem kívánókat disztópiába illő (vagy hogy a körúton belüli értelmiséghez szóhasználatban is idomuljak: a történelem legsötétebb időszakait idéző) módszerekkel rekesztik ki a társas érintkezés mind több teréből, sőt akár már az egzisztenciát biztosító munkavállalásból is, olyan foka az értelmetlenségnek és embertelenségnek, ami mellett a szabadságjogokat, a szolidaritást és a jogállami elveket valamire tartó ember nem mehet el szó nélkül.

Amellett meg különösen nem, hogy mindezt az ütköző érdekek érdemi mérlegelése és erre vonatkozó széleskörű vita nélkül teszik, szimplán konteósnak és/vagy nagymamagyilkosnak bélyegezve az intézkedések kritikusait. Amíg lehetett, felhívtam ezekre a visszásságokra a figyelmet egy mérsékelten nagy, de azért látható méretű közönségnek az Azonnalin. Amióta ez az ismert sajnálatos körülmények miatt ellehetetlenült, azóta a Gemišten teszem ugyanezt – értelemszerűen kisebb (egyelőre még, habár nem biztos) olvasótábornak, ezért is gondoltam úgy, hogy talán a fent emlegetett nyilatkozat aláírásával hozzájárulhatok, hogy minél több ember figyelmét felhívjuk rá: a mostani járványkezelés módja és az abba való szótlan beletörődés a legnagyobb veszély, ami a jövőbeni szabadságunkat fenyegeti és igenis tudatosítanunk kell, hogy a szabad társadalmak fenntartása az egyik legfontosabb közérdek, amit nem rendelhetünk automatikusan alá egy olyan járvány megfékezésének, ami semmiképp sem egy pestis vagy egy ebola.

Ennyit a saját mentegetőzésemről aláíróértelmiség-ügyben, a személyes motivációm amúgy is kevéssé releváns, ami sokkal fontosabb az az, hogy a kiáltványunk megmutatta, mennyire érvényes (és emellett sajnos talán hiábavaló) az érdemi párbeszéd követelése.

Hogy ki a címzett? Mindig, aki kérdezi

Ugyanis a kiáltványra és annak sajtóbéli megjelenéseire (már ahol megjelent) az egyik legjellemzőbb kommenttípus (az üdvözlendő „na végre” és „jobb későn, mint soha” mellett) az volt, hogy „nem értem, kik a címzettjei ennek a felhívásnak”, illetve „mégis kikkel akartok párbeszédet, ezzel a kormánnyal meg a birka szavazóival?”.

Az utóbbi jól rávilágít arra, hogy a járványhisztivel igazából csak egy új frontot nyitottunk az egymás egybites hülyének nézése jegyében: most pusztán annyival lett bonyolultabb a világ, hogy már nem csak a „fideszes droidtól” a „sorosbérenc hazaáruló libsiig” terjedő skálán kell belőni a vitapartnert, hanem hozzájött a „tudománytagadó antivaxxer konteós” és a „járványrettegő karanténtálib covidnáci” közti tengely is. Ha a két kategória nem mutat kellő átfedést, az

okozhat némi kognitív disszonanciát.

A felhívás címzettjeire vonatkozó értetlenkedés pedig különösen beszédes annak fényében, hogy ezt olyan újságírók is hangoztatták, akik a járvány számaival különösebb kontextus és utánajárás nélkül rendszeresen riogatnak.

Eszerint meg sem fordul a fejükben, hogy a kiáltvány – amely egyébként kifejezetten kitér a sajtó felelősségére is – pont nekik lett címezve elsősorban. Azért, hogy esetleg az emelkedő járványgörbékről és megugró fertőzésszámokról szóló hangzatos, állítólag az objektív hírműfajba tartozó cikkeikhez nézzék már meg azt is, hogy arányaiban a súlyos betegek és halálesetek száma hogyan viszonyul mindehhez; hogy a járvánnyal kapcsolatos szakkérdésekkel kapcsolatban több szakértőt is szólaltassanak meg, akik több nézőpontból árnyalják a kérdést, ahelyett, hogy a Boldogkői Zsolt-féle megszólalók faék-egyszerűségű „mindent és mindenkit azonnal bezárni” típusú jótanácsait szajkóznák ellenpontozás nélkül; és hogy ad absurdum a korlátozó intézkedések szükségességére is rákérdezzenek néha.

Most nem az olyan kérdésfelvetésekre gondolok, hogy „ugye, hogy ezért kellett volna már a felelőtlen Orbánnak mindent hamarabb bezáratnia / kötelezővé tennie az oltást”, az ilyen jellegű „kérdésekért” amúgy teljes joggal propagandistázni szokták a kormányzati médiában dolgozó újságírókat, de valamiért járványügyben a hasonló befekvés újságírói szakmai erénynek számít a jelek szerint. (Aki ennél kimerítőbben is olvasna az újságírók nagy többségének járványügyben tanúsított lustaságáról vagy hülyeségéről annak Susánszky Iván vendégcikkét ajánlom a Gemišten.)

Legalább ugyanennyire magára vehetné a felhívást persze a politika is.

Főleg az a kormány, amely a szokásos kék hátterű propagandájában azzal indokolja az újabb szigorításokat (a zárt térben újra kötelező maszkhasználatot és az 500 főnél nagyobb rendezvények védettségi igazolványhoz kötését), hogy azokra azért van szükség, mert „az oltatlanok mások életét is veszélyeztetik”. Orbánék tehát lazán potenciális gyilkosnak bélyegeztek többmillió embert. Érdekes módon amikor migránsokkal és stoptáblával riogattak, akkor a teljes magyar ellenzék és ellenzéki sajtó az államilag, közpénzből végzett uszításon szörnyülködött.

Most, amikor a kormány az önrendelkezési jogukkal élő, a kormányt és az ellenzéket is az adójukból eltartó magyarok ellen uszít, nem hallom a kórust.

Számít a véleményünk, ez pedig felelősség is

Az értelmes párbeszédért végül tehet azért az újságolvasó választópolgár is. Elsősorban azzal, hogy nem ül fel az ilyen hergelésnek és nem hiszi el sem azt, hogy őt beoltottként veszélyezteti egy nem beoltott ember, sem azt, hogy a korlátozásokat a be nem oltott embereknek, nem pedig az erről döntő kormánynak köszönheti.

Másodsorban pedig úgy, hogy mielőtt hirtelen felindulásból személyeskedik és lecovidnácizza vagy konteósozza a vitapartnerét, inkább megpróbál érdemi ellenérveket hozni, esetleg egy kis empátiát gyakorolni: mit szólnék én ehhez, ha épp én feküdnék otthon lázasan coviddal, vagy most ment volna tönkre a saját vállalkozásom a lezárások miatt, vagy rám kényszerítene olyan beavatkozást a munkáltatóm, ami számomra elfogadhatatlan? (Ha az oltással nehéz ezt elképzelni, lehet mással is helyettesíteni, például mi lenne, ha azt mondaná a főnököd, hogy itt holnaptól csak tetoválással, vagy épp anélkül lehet dolgozni?) Máris differenciáltabb lenne a gondolkodás a járványról, és talán ez a közvélemény szintjén is meglátszana.

Márpedig el kell hinnünk, hogy igenis számít a véleményünk: a járványügyi intézkedéseket Magyarországon jelen tudásunk alapján nagyrészt a közvélemény gondos szondázása után alakítja Orbán Viktor és a kormány.

Az pedig, hogy számít a véleményünk azt jelenti, hogy mindannyiunknak van felelőssége. Amíg a döntéshozók azt látják, hogy rettegünk (és ha csak kontextus nélkül tálalt ijesztő számokról lehet olvasni a sajtóban, akkor nem csoda, ha sokan rettegnek, bár ennyi idő után már elég unalmas lehet) és ennek jegyében inkább bezáratnánk mindenkit vagy egy bűnbaknak kikiáltott kisebbséget, csak hogy megállítsunk valamit, ami szinte biztos, hogy megállíthatatlan, de valószínűleg összességében nem olyan veszélyes, mint azt az egyéni percepcióink sugallják, addig nem leszünk újra szabadok.

Őszintén remélem, hogy az oltottak sem élnék meg normalitásnak és szabadságnak azt, ha ők mehetnének bárhova, míg a covid ellen be nem oltott emberek otthon kuksolnak és maximum dolgozni járnak, mint ahogy az Ausztriában, Orbán híres víruslaborjában történik épp. (A baloldali horvát elnök mindezt konkrétan fasizmusnak nevezte – sajnos a magyar sajtó erről egy szót nem írt, csak mi.)

Egy közös célja azért biztosan van mindkét tábornak: visszatérni a covid előtti életünkhöz, amikor mindenki oda és akkor mehetett, ahova és amikor akart, anélkül, hogy bármilyen igazolásokat kellene ehhez mutogatnia.

Ezeket a korlátozásokat nem maga a vírus vezette be, hanem a politikai közösségek a vírustól való félelmükben. Őket kivezetni is a politikai közösségek fogják, amelyeknek mi is részesei vagyunk. Márpedig megalapozott politikai döntéseket ideális esetben társadalmi vita, nem pedig szűk körök kinyilatkoztatásai és egyoldalú sajtótudósításokkal beparáztatott emberek feltételezett preferenciái alapján hoznak. Magyarországon persze nem épp az ideális esethez vagyunk szokva, ami a politikai döntéshozatalt illeti – ha valamikor feltétlenül fontos lenne szakítani ezzel a rossz szokással, az pont most, a járványra hivatkozva bevezetett drasztikus változások és azok kivezetése kapcsán lenne az.

Ehhez kellene az értelmes párbeszéd és a kiegyensúlyozott tájékoztatás.

Szóval mindenki, aki értetlenkedik, hogy kinek szól mégis a valódi párbeszédre vonatkozó felhívásunk, tekintse először is saját magát címzettnek és kezdjen egy kicsit a saját háza előtt söprögetni. Talán már ezzel is valamivel előrébb leszünk.

Ha szeretnél olyan dolgokat olvasni, amik a fentiek jegyében is íródnak, fizess ránk elő!