Mit is jelent félúton lenni Budapest és Bukarest között?

Miközben Bukarestben anyagot gyűjtünk (a hét végefelé számítsatok a klasszikus kiadásra), alakul egy vita a Gemišten a romániai elnökválasztás kapcsán: Antal Róbert-István erdélyi történész múlt heti és Schwarz-Kiefer Patrik baranyai politikus eheti cikke után itt egy újabb, a szerzője bölcsészhallgató, erdélyi szemszögből nézi a kampányt.

---

Nem túlzás azt mondani, hogy döntő választásra fordul rá Románia a második körrel. Az első fordulóból továbbjutó jelöltek, az esélyesebb szélsőjobboldali-populista George Simion, illetve a technokrata, ám nem kevésbé populista Nicusor Dan között kiélezett versengés ígérkezik. A kérdésnek a magyar közbeszédben új fordulatot adott az Orbán Viktor szájából múlt szombaton elhangzó „tihanyi gondolat”.

Az elnökválasztás május 4-i első fordulója utáni napokban a politológusok helyett a szociológusok telefonja csöröghetett intenzívebben – a földindulásszerű Simion-győzelemhez mélyebb magyarázatokat kellett keresni, a rendszerváltozás óta megszokott román pártstruktúra ugyanis összeomlott.

Magyarázat egyrészt, hogy a választás utólagos érvénytelenítéséhez, illetve a Călin Georgescu indulásának megakadályozásához kapcsolódó intézkedéseket láthatóan nehezen vette be a román társadalom gyomra. Másrészt az új választáson már győztes Simion Georgescuhoz képest jelentősebb politikai tőkével, viszonylagos pártapparátussal, mozgalmi háttérrel rendelkezik. Plebejus karakterével pedig jobban harmonizál vezetői karizmája és taktikai érzéke, mint az elegáns Georgescu őszesen bölcselkedő-szakértő beszédmódja alól előbújó arroganciája és miszticizmusba csomagolt vérmes konspirációi. Mindkét jelölt esetében sajátosan posztmodern jelenséggel van dolgunk, finom hangsúlyeltolódásokkal azonban, amely a magyarellenességük minőségét és irányát is meghatározza. Az általuk felkínált politikai menü mixtúrájában ez az elem a széljárásnak megfelelően tér vissza és domborodik ki, mégis olyan perspektívát mutat, amelyben érdemes rátekinteni az erdélyi magyarság mint politikai közösség mozgásterére.

A jelenlegi választásnak Romániából nézve kisebb a geopolitikai tétje, mint ahogy Magyarországról azt gondolni lehetne. Az európai integráció irányával és a gazdasággal kapcsolatos nézetek mellett bőven vannak szimbolikus ügyek, de ezek kapcsolata erősebb a Donald Trump által politikai viharral, mint az Oroszország vs. nem-Oroszország dichotómiával; Romániában az oroszpártiságnak elenyésző a támogatottsága. S bár a romániai kampány során Simion részéről felerősített EU-ellenes hangok nem hökkentik meg a magyar politikafogyasztót, érdemes leszögezni: szomszédunkban egy új jelenségről van szó. Eddig nem volt Romániának a szuverenista internacionáléhoz hangolt politikai kínálata, így erre a helyre jelentkezett be a covidjárvány nyomán Simion AUR-ja.

Románia olyan mintakövető országnak számított, ahol az integrációs folyamatokba és a nyugati gazdasági rendszerbe való bekapcsolódás egy közösen osztott doktrína volt. Ezt a konszenzust rúgja most fel Simion a kortárs nemzetközi politikai hullámon lovagolva, és ennek a maradványaiba kapaszkodik továbbra is Dan.

Dan ajánlata az, hogy az eddig megszokott rendszer előnyeit a teljességében kellene élvezni, a hatékonyság és „szakértelem” növelésével, de az identitáspolitikai nyugati „őrültségek” hanyagolásával. Ezért egyértelműen Simion az a szereplő, aki reflexívebben viszonyul a gazdasági rendszer kárvallottjaihoz, a kivándorlókhoz vagy a nyugati típusú gazdaságfejlődésbe bekapcsolódni nem képesekhez.

Persze az ő ajánlata kellően homályos, leginkább fantazmaszerű korporativista elemek villannak fel belőle. Ehhez képest Romániában nem nagyon van olyan ajánlat, amely például a közszolgáltatások, a jóléti szolgáltatások bővítését venné célba, a természeten okozott sebekre, a hulladékhegyekre vagy az elviselhetetlenné duzzadt autóforgalom jelenségeire reflektálna. Ehhez a rendszerhez jól alkalmazkodott az RMDSZ is, amely a rendszerváltozás óta kitanulta a bukaresti nagypolitika fortélyait, a jellemző kompromisszumokat és a „vállalkozóbarát” gazdaságpolitika retorikai fordulatait, de sajátos megkülönböztetőjegyként ott van az etnikai politika felvállalása.

Legalábbis eddig. Biztosan kijelenthetjük, hogy az országos politika szintjén ez a fegyver volt a legerősebb, utolsó ütőkártya a párt kezében: egyfajta vétóként fogható fel, és rendre meg tudta akadályozni az explicite magyarellenes jelöltek hatalomra kerülését. Míg az idei első fordulóban az RMDSZ által ajánlott Crin Antonescu irányában láthatóan kisebb volt a szavazási kedv a parlamenti választásokhoz hasonlítva a magyarok lakta megyékben, addig a második fordulóban már tisztán „taktikai” szavazásra szólítja fel a magyarokat a párt, a vétó eddig bevált taktikájához folyamodva. Csakhogy a Stop Simion-kampányban olyan mellékzörejek is jelentkeznek, mint Orbán Viktor hangja, aki nagy népszerűséggel bír Erdélyben.

A tihanyi templomátadón elhangzott beszéd releváns részletének és „a királynét megölni nem kell…” kezdetű, szabad központozásával végtelen érvelési lehetőségeket magában rejtő gondolatmenet hatását még nem tudjuk felbecsülni, de az biztos, hogy vizsga elé állítja az erdélyi magyar politikai közösséget.

A vizsga elbukása nem a nemzethalál víziójának azonnali beváltásával fenyeget, hiszen a tényezők, amelyek a jövőt befolyásolják, sokakon múlnak, a román politikai közösség döntésén talán még jobban, mint a magyarén, viszont a jelenlegi helyzetben igenis van veszítenivalója a bő egymillió fős erdélyi magyar közösségnek.

Kampányában Simion keretezte legjobban a kérdést, amely nagyjából úgy szól, hogy „tudunk-e olyan környezetet biztosítani magunk és gyermekeink számára, hogy ne kelljen külföldre települni és akár külföldről is érdemes legyen hazajönni…?” Nos, mindez egy kisebbségi létforma számára sokkal érzékenyebb egyensúlyon alapszik, és egyáltalán nem áll meg tisztán gazdasági jellegű kérdéseknél. Romániában a fent emlegetett neoliberális konszenzus gazdasági mutatók megugrását eredményezte, s a káros mellékhatások mellett, a lakossági fogyasztás által is húzott modellben kétségtelenül eredményezett egyfajta jólétbeli növekedést. Az egyenlőtlen fejlődés minden visszássága és externáliái mellett az erdélyi magyarok a magyarországiakkal gazdasági, s ebből következő sokszor „méltóságbeli” hátrányait is csökkentette. Sőt, a bezzegromániázás és a sajtóból megismert magyarországi bevásárlóközösségek román szupermarketekben tett túrái mellett ki kell mondani, hogy a romániai magyar közösségekre is volt pozitív hatása. A kelet-európai rendszerek lakói ugyanis elsősorban a lábukkal szavaznak, ez a régió különösen érzékeny az agyelszívásra. Minden további politikának az alapja Romániaban is az, hogy lehessen kinek politizálni, ennek a feltételei pedig érzékenyebbek, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Az erdélyi magyarság Magyarországra áramlása különösen feltűnő jelensége a háborúk utáni, vagy elnyomó rendszerek bukását követő időszakoknak. Ezrek-százezrek jöttek Magyarországra, ennek a jelentősége az ország demográfiai szempontjából is kimutatható volt. A kettős állampolgárság 2010-et követő megadása érdekes módon nem jelentett növekedő kiáramlást az országból s ennek talán leglényegesebb oka Románia európai integrációba becsatlakozása, gazdasági felzárkózása volt. Hajlok egyetérteni Stefano Bottoni megjegyzésével, aki magyar szempontból „valóságos helyi autonómiák” jelenségéről beszél az ebben az időszakban tapasztalható romániai politikai klímában. Míg a közjogi autonómia elérése a román politikum „unitárius” ösztönei nyilvánvalóan lekerült a politikai napirendről, addig a csatlakozás óta eltelt időszak, gazdasági előremenetelen alapuló laissez faire politikai környezete valójában növelte a magyar közösség tényleges autonómiáját. Itt most természetesen nem a közéleti autonómiáról beszélek, mert oda leginkább a magyar közéleti viszonyok importja történt, hanem

egyfajta centrummal szembeni informális helyhatósági függetlenedésről, amelyben a lelki felszabadulás tényezője jelentős tétel. Ez kerül veszélybe akkor, amikor a román politika centralizáló, homogenizáló ösztöne újraéled.

Márpedig a román politikának egyértelmű része ez a reflex, aktiválódása pedig leginkább a veszélyeztetettség érzésén alapul, és bár az látható, hogy a többség egyre kevésbé vevő erre a politikai árucikkre, azért a történelem már többször kioktatott bennünket az együttélés törékenységeiről, változó, illetve háborús pszichózissal súlyozott közhangulat mellett.

„A románság úgy járt Erdéllyel, mint a tyúk, amely túl nagy gilisztát talált: nem csúszik le a torkán, de el se engedi, és ha veszélyben érzi, fel-le szaladgál a tyúkudvarban” – hangzott el a kijelentés egy áprilisi kolozsvári tüntetésen. Ha az analógiák szerepét helyén kezeljük a politikai logikában, gilisztának lenni márpedig törékeny dolog, különösen a tyúk szájában. Ameddig a tyúk-giliszta kettőség meg nem szűnik – s ez sajnos nem a közeljövőben várható –, a magyar közösség Románián belül az országos politikai mozgástere alapján egyfajta status quo fenntartásában érdekelt.

Bár Simion kampányában jelenleg közeledésen és az udvarláson van a hangsúly mind az RMDSZ, mind Orbán Viktor irányába, az a bizonyos pisztoly továbbra is az asztalon van, még ha erőteljesen állítják azt, hogy csupán vaktöltény van benne.

Vasárnap valószínűleg választ kapunk arra, hogy mik lehetnek a közeljövőben az erdélyi magyar politizálás mozgásterei: ebben biztosan változások lesznek, különösen a jelenlegi politikai elit bukása mellett. Ha azonban szeretnénk a magyarok szempontjából egy kívánatos formulába foglalni a jelen helyzetet, még mindig jól orientál a rendszerváltáskori célkitűzés, amely a romániai magyarság politikai helyét Budapest és Bukarest közötti félúton látta. Egy árnyalatnyi különbség azért akad: jelen pillanatban a „félút” kifejezés a tisztes távolság megtartásának igényét húzza alá.

---

Ha beszállnál a vitába, keress minket a gemisthu@protonmail.com címen!