Tizenhárom könyv barátaidnak és ellenségeidnek, a fa alá vagy 2026-ra
Menekülés a mitológiába, bolondok köztársasága Fiumében, leszámolás a szarpolgársággal, egy PR-os kitárulkozása, közép-európai regényszótár, csavargások Moldovától Portugáliáig, séták a szlovén-olasz határon, a politikai közép kiüresedése, a magyar demokratikus ellenzék belső mozgásai, a 21. századi kádári alku adatokkal alátámasztva, autentikus kínai konyha, egy influenszer dilemmái. És nem csak.
2022, 2023 és 2024 után itt az idei könyves listánk: reméljük, találtok benne nektek tetszőt. (Egy fontos update az eddigiekhez: Robert Menasse bécsi író 2022-es listánkon szereplő zseniális regénye, A bővítés idén már magyarul is megjelent.) Azért ilyenkor, az adventi időszak kezdetén hozzuk le évről évre az aktuális könyves listát, mert az otthon melegéhez, pláne télen, semmi nem passzol jobban egy könyvnél. És hát akár a karácsonyfa alá is teheted őket, a Gemišt-előfizetés mellé. Jó olvasást!
Dirk Stermann: Die Republik der Irren
Gabriele D´Annunzio fiumei kalandját már sokan megírták: számos irodalmi és tudományos alkotás témája lett az a 13 hónap, amíg a költő-politikus az egykori magyar kikötővárosban anarchista, feminista és protofasiszta eszméket valósított meg. A mai napig viták tárgyát képezi, hogy a kalózkodásból élő állam egy excentrikus költő túlkapása volt-e, esetleg anarchista álmodozók városa, vagy egyszerűen a fasizmus főpróbája – történelmi bizonyítékot mindegyik lehetőségre tudunk találni.
Dirk Stermann Németországban született, de Bécsben élő humorista nemrég megjelent regényének is az 1919-es Fiume a színhelye – de a történelmi nagykép helyett konkrétan egy bolond és ápolója szemszögéből látjuk a történéseket. Az egész nagy történelmi vita, hogy milyen eszmék is állhattak a fiumei kaland mögött és milyen más eszméket vetített előre, érdektelen lesz – mert a fiumei kaland Dirkmann regényében az, ami talán tényleg akkoriban volt: a bolondok köztársasága.
Dirkmann a közszolgálati osztrák ORF kedd esti, igencsak maró és fekete humoráról ismert „Willkommen, Österreich“ c. műsorának egyik házigazdája. Ötödik regényében azon Fiume felé fordult, amelyet egy mai osztrák is elsősorban Rijekaként ismer az utazási irodák nyári ajánlataiból – pedig a város, ahol például Ödön von Horváth is született, az osztrák történelemnek és irodalomnak is fontos helyszíne. Stermann a Habsburg-múltat inkább csak karcolja, mert regénye az 1919 utáni rövid kavalkád – valódi történelmi ismeret- és levéltári anyagra támaszkodó – története.
Stirmann gyakorlatilag a fiumei futuristák egyik tényleges, de végül nem megvalósult ötletét bontja ki regényében: bolondokat nevezni ki minisztereknek.
A regény főhőse egy egyszerű olasz parasztfiú, aki azonban először egy bolondokházában lesz ápoló, majd egy ottani orvosnak köszönhetően kapcsolatba kerül futurista és nacionalista körökkel – azaz Marinettiékkel és D´Annunzióékkal Rómában. Miután Fiumében D´Annunzio kikiáltja saját államát, nemcsak futuristák, nacionalista veteránok, anarchisták, de konkrét elmebetegek is zarándokoltak a városba – köztük a kitalált olasz parasztfiú és egyik ápoltja, hogy a kézfogások minisztere legyen. Miközben a parasztfiú története teljességgel kitalált – Dirkmann viszont igen jól adja vissza a korabeli pszichiátriák világát, valamint a modernitás és a nacionalizmus sajátos itáliai keveredését –, a fiumei állam és állapotok leírásánál megtörtént eseményeket, beszédeket, ötleteket elevenít fel, nagyon sokszor akár konkrétan idézve D´Annunziót, a nudizmust hirdető Guido Kellert vagy magát Mussolinit. És amint Stermann nyilatkozta: éppen a legvadabb ötletek (akár a kötelező jógától a teljesen legális kokainon át a nudizmusig) történelmileg nagyon is igazolhatóak. A regény éppen ott válik tehát már-már szürreálissá, ahol a történelmi tényekre épül – Stermann azonban nem fordítja bohózatba az egészet, hanem hagyja, hogy az események már-már szenvtelen nyugalommal beszéljenek magukért.
Nyelv: német, megjelent 2025-ben. Rowohlt kiadó, 304 oldal, 25 euró
(Techet Péter)
Paul Pierson – Eric Schickler: Partisan Nation
A kaliforniai egyetemen oktató politikatudós szerzőpáros tavaly megjelent kötete nemcsak azoknak nyújt új szemléletmódot, akiket foglalkoztat az Egyesült Államok belpolitikája, hanem azoknak is érdekes lehet, akik a világban egyre inkább felpörgő polarizáció mögötti mechanizmusokra és rendszerszintű hajtóerőkre kíváncsiak.
A könyv szakít azzal a felszínes tézissel, amely az amerikai politika eldurvulását és a közép kiüresedését egy-egy (önmagában nézve valóban kártékony) szereplőhöz köti, mint amilyen Donald Trump felbukkanása, a Fox News beüzemelése vagy éppen a Newt Gingrich nevéhez fűződő „permanens kampány” elképzelése. A szerzőpáros ennél jóval mélyebbre ás, és az úgynevezett „közvetítő intézmények” (mediating institutions) átalakulását hangsúlyozza, mégpedig nagyívű történelmi távlatban.
Tipikusan ilyen közvetítő intézmények az érdekcsoportok, a sajtó és a pártok, amelyek korábban mind decentralizáltan, vagyis helyi és nem szövetségi szinten szerveződtek, és ezeket a helyi érdekeket jelenítették meg. A rendszer biztosította, hogy a pártok közötti elvi különbségek mérséklődjenek. A 20. század folyamán azonban ez a logika fokozatosan felszámolódott. Nagyon érdekes például, ahogy a szerzők a gazdasági átalakulás politikai versenyre gyakorolt hatásáról írnak. Arról van szó, hogy
míg a 19. században és a 20. század első felében a földrajzilag meghatározott gazdasági érdekek (déli ültetvényesek, középnyugati gyárosok, keleti parti kereskedők) gyakran felülírták a pártlojalitásokat, és mindkét pártban képviselethez jutottak, addig a posztindusztriális Amerikában ezek a törésvonalak pártok közötti választóvonalakká alakultak (kis túlzással: keleti és nyugati part – demokraták; ami a kettő között marad – republikánusok).
A helyi keretek felszámolása a média ökoszisztémájában is jól megragadható. Amíg a sajtó helyi tulajdonban volt, addig mérséklő erőként működött, hiszen széles közönséget kellett kiszolgálnia, nem pedig ideológiai buborékokat. Az élénk helyi sajtóélet arra is rákényszerítette a politikusokat, hogy elsősorban a szűkebb pátriájuk ügyeit karolják fel. Az országos tévéhálózatok megjelenése az 1950-es évektől azzal járt, hogy a napirendet egyre inkább össznemzeti ügyek határozták meg. Ez önmagában még nem polarizált volna, de a nyolcvanas évek deregulációja már igen: ekkor nyílt tér a kifejezetten pártos logikák mentén szerveződő információs tér előtt. A Fox News például bünteti azokat a republikánus képviselőket, akikről úgy gondolja, túlzottan engedékenyek és kompromisszumkészek a demokraták irányába. A folyamat végső stádiuma a közösségi média megjelenése volt, amely nemcsak a helyi sajtó bevételi modelljét lehetetlenítette el, hanem végtelen számú ideológiai mikroközösséget hozott létre, amelyek leginkább kultúrharcos témákkal heccelhetők.
A polarizáció logikájának diadalát mi sem szemlélteti jobban, mint hogy az utóbbi években már a sokkszerűen felbukkanó külső veszélyek sem erősítik az össznemzeti kohéziót vagy a politikai túloldallal szembeni mértékletességet. A Szovjetunió jelentette egzisztenciális fenyegetettség negyven évig szolgáltatta az amerikai társadalom kötőanyagát, a ma felbukkanó külső megrázkódtatások (covid-19, Oroszország ukrajnai háborúja stb.) azonban nem képesek felülírni a torz ösztönzőket. Sőt: jellemző módon újabb rétegként rakódnak rá a pártos törésvonalakra.
Nyelv: angol, megjelent 2024-ben. University of Chicago Press, 336 oldal, 29 dollár
(Kovács Balázs)
Phil Elwood: All the Worst Humans
Mi a különbség a PR és az újságírás között? A PR a vállalatok, milliárdosok és politikusok kommunikációs eszköze a számukra kedvező cél elérése érdekében: pénzügyi gyarapodáshoz, konkurensek lesöpréséhez, arculatépítéshez, a közvélemény vagy igazságszolgáltatás manipulálásához. A PR-munkás feladata nem más, mint hogy a világ eseményeit úgy csűrje-csavarja és befolyásolja, hogy az kliense javát szolgálja. Ennek eléréséhez az újságírót használja, aki az általa legyártott történetet vagy narratívát hihetően továbbadja. Aztán a közönség elolvassa a cikkeiket és hisz nekik, mert megbízható hírforrásból származnak, nem pedig egy vállalati pénzeszsáktól – írja könyvünk szerzője, a 129 milliárd dollárt érő iparág avatott nagymestere, Phil Elwood.
Igen ám, de a PR-tevékenység nem egyszerű, a PR-munkások pedig számbeli fölényben vannak az újságírókkal szemben – csaknem hét és fél PR-szakember jut egy újságíróra – és a fizetésük is többszöröse egy hasonló tapasztalattal rendelkező újságíróénak. Így csak a legjobb, leggátlástalanabb és mindenre elszántabb PR-munkás jut előre, mint könyvünk hőse, aki a The Hillen gyártja a narratívákat vagy éppen befolyásolja a politikai vagy történelmi eseményeket olyan klienseknek, mint Kadhafi, Aszad, Putyin. A külföldi kormányok azért bérelnek amerikai PR-cégeket, mert látják, milyen mesterien védjük az amerikai politikusokat és vállalatokat – így a szerző.
E szemfelnyitó olvasmányban betekintést kapunk a PR-narratívák kitervelésének és lebonyolításának konkrét menetébe, megérthetjük a szakma minden csínját-bínját és
követhetjük Elwoodot, ahogy levezérli a 2000-es és 2010-es évek meghatározó politikai botrányait, népirtást népszerűsít vagy épp kereskedelmi háborút robbant ki, hogy klienseit elégedetté tegye, vagy csak simán hatalomban tartsa.
Megtudjuk azt is, hogy a történelem befolyásolásához nem mindig kell, hogy valami igaz legyen, már a történet megjelenése – tehát a hírmédia tematizálása – lavinát indíthat el. Így történik ez például a magyar olvasók számára áthallásos katari labdarúgó-világbajnokság rendezési jogának megszerzésénél is. Elwood ugyanis úgy juttatja Katart pozícióba, hogy egy fiktív gyerekegészségügyi szervezet nevében olyan határozatot csempésztet be a versenytárs USA kongresszusába, amely kimondja: amíg az USA nem finanszírozza teljes mértékben a kisiskolások testnevelési programjait, addig egyetlen adófizetői dollárt sem költhet az állam nemzetközi sportesemények – köztük az olimpia és a labdarúgó-világbajnokság – rendezésére. A javaslatot Elwood a FIFA-szavazás előtti napon szivárogtatja ki a sajtónak, az ebből fakadó politikai zűrzavar eredménye az lett, hogy a rendezés joga végül kliensénél, Katarnál kötött ki.
Ilyen és hasonló manipulációs kampányok és taktikák várnak mindarra, aki ezt az őszinte és leleplező kötetet végigolvassa Elwoodtól, aki erkölcsileg magát az ügyfelei fölé helyezve folyamatosan moralizál, miközben senki sem kényszeríti, hogy ezt a munkát csinálja. Ez legyen az ő baja, a történeteit ettől még mindenkinek ajánlom.
Nyelv: angol, megjelent 2024-ben. Atlantic Books, 272 oldal, 11 font
(Lesti Ágnes)
Ulf Poschardt: Shitbürgertum
Poschardt was right about everything – szép németséggel ez áll a matricán, amit Ulf Poschardt újabban a porschézással, lamborghinizéssel, ferrarizással egybekötött, autópályapihenőkbe szervezett könyvbemutatóin osztogat, amiken a legszebb autóval érkező mindig kap valami ajándékot is a szerzőtől. Aki nem ismerné: Ulf Poschardt, filozófiát végzett egykori DJ, a berlini Die Welt c. liberális-konzervatív napilap kiadója, az egyik legismertebb és a baloldalon talán leggyűlöltebb német jobboldali publicista.
Azt, hogy a Süddeutsche Zeitungot, Die Tageszeitungot járató, a német közmédia műsorait szuper kiegyensúlyozott újságírói csúcsteljesítménynek tartó zöld és balos körökben közutálatnak örvend, az autózás, a szabadság eszménye és az ezen témák körül Németországban az utóbbi években a klímaszorongással és a coviddal kirobbant kultúrharc iránti szenvedélye, valamint a progresszív túlkapások iránti averziója alapozta meg – a covidkorlátozások egyik fő liberális kritikusa volt, nagyjából pont azt, pont úgy, pont olyan rendszerességgel mondva, mint mi. Korábban Poschardt maga is a balos közegben mozgott, az eleve woke német evangélikus egyház legprogresszívabb irányzatát képviselő metodista vallású családban nőtt fel.
Poschardt klasszikus nyugatnémet figura, a haterek szerint karikatúra: a gendernyelvet előszeretettel kiparodizáló, bevallottan FDP-szavazó Poschardt a klímatüntetők „Fridays for future” mozgalmára válaszul meghirdette saját „Ferraris for future” mozgalmát, azaz péntekenként a Ferrari Testarossájával autózik be Nyugat-Berlin egyik tóparti villanegyedéből Mittébe, az Axel Springer-kiadó modern üvegpalotájába. De főleg évek óta következetesen és egyre durvábban üti a cikkeiben a főleg a zöldpárt körüli, a német akadémiai világ, az egyházak, a média és az északkelet-berlini városrészek nagyrészét elfoglaló progresszív, poszt-68-as értelmiségi miliőt, miközben Ukrajna orosz hadsereggel szemben tanúsított hősiességét – Zelenszkij elnök 2022 végén ki is tüntette őt –, Izrael államot, a kapitalizmust, a vállalkozókedvet és aktuális politikai idolját, a libertariánus argentin elnököt, Javier Mileit dicsőíti.
Shitbürgertum, azaz szarpolgárság: így hívja Poschardt egy alapvetően Mileitől származó szójátékkal azt a magát moralizálással hatalomban tartó közeget, amit szerinte muszáj kirobbantani a saját maguk által kreált állami hivatalnoki állásokból és a német közbeszédre gyakorolt befolyásából, azaz az elefántcsonttoronyból ahhoz, hogy a német társadalomnak és gazdaságnak jövője legyen.
Ahogy Milei, ő sem érzi durvának a kifejezést – ellenkezőleg, a legpontosabb szónak tartja rájuk. Az idén év elején megjelent kötet egy esszégyűjtemény arról, hogy kik ők, miről lehet őket felismerni, mi minden van miattuk elcseszve Németországban és mi mindenért utálja őket szívből a szerző. Aki hozzám hasonlóan szereti Poschardt jelzőhalmozásokkal teli mondatait, popkulturális utalásait és valahol mélyen udvarias bunkóságát, az nagyon jókat fog mosolyogni bólogatás közben – aki pedig inkább a német társadalom épp zajló jobbratolódásának megértése miatt olvasná, már csak azért is tegye meg, mert egy olyan jobboldali liberalizmusképet láthat benne, amit érdemes lehet Magyarországon is meghonosítani az uncsi ballib nyafogás helyett.
Nyelv: német, megjelent 2025-ben. Westend/ulfposhbooks, 164 oldal, 22 euró
(Bukovics Martin)
Victoria Harms: The Making of Dissidents: Hungary’s Democratic Opposition and its Western Friends, 1973-1998
Victoria Harms tavalyi könyve a Kádár-rendszer alatti Demokratikus Ellenzéket és annak nyugati kapcsolati hálóját kíséri végig a hetvenes évektől 1998-ig. A könyv párhuzamot von a (Kis János és Bence György nevével fémjelzett) Lukács-óvoda marxizmusból való kiábrándulása és a nyugati újbaloldal harmadik világbeli szabadságharcokból való kiszeretése között, majd elmeséli, hogyan talált egymásra a két csoport. Magyar szereplői elsősorban a nyugaton is ismertebb alakjai az ellenzéknek: az amerikai sztárságra szert tevő Konrád György és a Kelet- és Nyugat-Németországban is megfordult Dalos György. A nyugatiak pedig a Susan Sontag nevével fémjelzett New York Review of Books-hoz kötődő értelmiségi kör (akikhez később közvetett módon Soros György is csatlakozott), illetve egy párizsi NGO, valamint a nyugatnémet Rotbuch- és Suhrkamp-kiadók. De a könyvben jelentős mellékszerepet kap a Konrád György kéziratait Magyarországra csempésző bécsi alpolgármester, Erhard Busek, illetve Dubrovnik (Ragusa) városa, ami harmadikutas hidegháborús helyszínként tudott szolgálni az Inter-University Centre szemináriumainak, amit Harms a CEU elődjeként jellemez.
A könyv szerint a két csoport az 1977-es Velencei Biennálén talált egymásra először Konrád György révén, a kapcsolat pedig az 1985-ös Alternatív Kulturális Fórumban csúcsosodott ki, amit a magyar ellenzék szervezett párhuzamosan a hivatalos budapesti Európai Kulturális Fórummal. A történet a 90-es évek végével zárul, egyik fő állítása az, hogy a Demokratikus Ellenzék (és nyugati kapcsolati hálójának) hagyatéka inkább a CEU intézményében maradt meg, mintsem a magyar politikában. A könyvben van több szórakoztató anekdota; az ösztöndíját a new Yorki éjszakában elverő 56-os Eörsi Istvántól kezdve a házibulikban fűnek-fának ösztöndíjat ajánló Soros Györgyön át, addig, hogy utóbbi hogyan kenyerezte le Aczél Györgyöt magyar oktatási intézményeknek vett Xerox-gépekkel, hogy megalapíthassa az alapítványát.
A könyv erőssége viszont leginkább az, hogy noha sokan a kritikusaik közül a nyugatiak másolásával vádolják a Demokratikus Ellenzéket, Harms rosszindulat nélkül, a megértés szándékával ír erről a kapcsolatról. Azt mondja, az kölcsönös volt, és
többször inkább a magyar ellenzék inspirálta a nyugatiakat, mint fordítva.
Susan Sontag kommunizmusellenes kirohanását, ami nagy vitát kavart az amerikai baloldalon belül, például egyenesen Konrád György és az orosz disszidens, Joseph Brodsky hatásával magyarázza a szerző. De azt is megállapítja, hogy a 80-as évek elején Carl Schorske boldog békeidők Bécséről szóló könyve hogyan élesztette fel a régió iránti érdeklődést, és a könyv hangulatát hogyan látták bele a nyugatiak az idealizált ellenzéki kultúrába és életmódba (ki ne szeretne nagy, budai, polgári lakásokban filozófiáról beszélgetni?). A romanticizált Közép-Európa eszméje aztán főleg Nyugat-Németországban engedte meg az értelmiségnek, hogy Mitteleuropáról beszéljenek, anélkül, hogy lenácizzák őket.
A könyv azt a képet is árnyalja, hogy a nyugati kapcsolatok mennyire az adott ország államaival lennének hozhatók összefüggésbe: a new yorkiak például (főleg a rendszerváltás eljövetelével) többször sokkal radikálisabban támogatták az ellenzéki kezdeményezéseket, mint az óvatoskodó, stabilitást favorizáló hivatalos amerikai adminisztráció, ami konfliktust is okozott közöttük. A könyv persze nem tökéletes: a Demokratikus Ellenzék és a Csoóri Sándor-Csurka István-páros által képviselt népiek közötti ellentét elmérgesedését azzal magyarázza, hogy a nyugatiak sokkal jobban szerették az előbbieket, ami valószínűleg túl nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetközi véleményeknek. Emellett sok olyan szereplőről, akinek kulcsszerepe volt a Demokratikus Ellenzékben, de a nemzetközi kapcsolattartásban kevesebb (mint pl. Solt Ottilia), alig ír pár szót. Így is ajánlott olvasmány: kiválóan megidézi a korszellemet és árnyalja a magyar liberalizmus nyugathoz való viszonyáról alkotott képet.
Nyelv: angol, megjelent 2024-ben, University of Pittsburgh Press, 432 oldal, 40 dollár
(Bede Ábel)
Regényszótár a 20. századi közép-európai irodalomból
Azt hiszem, a gasztronómiai kalandozásokon és az aranyló sörön túl mégiscsak az irodalom jelenti igazán a nyugati történelem egyetlen multietnikus birodalmának emlékezetét és a romjain kibomló századot. Annak a Mitteleuropának, amire emlékezünk, amit megélni szeretünk, és amelyben Busek nyomán talán az európai modell jövőjét láthatjuk, leghívebb foglalata a közép-európai irodalom – vagy -mak, az ezredforduló elméletalkotóinak többesével. Utóbbi indokolt, hiszen
a régió megfoghatatlan sajátsága az az etnikai, vallási és nyelvi kavalkád, amiből mégis valami egység rajzolható ki – erre törekszik a román irodalomtudós, Adriana Babeţi irodalmi kézikönyve, saját megnevezésében regényszótára.
A több, mint kétszázötven, összesen tizennégy nyelven íródott regényt felvonultató könyv hosszan érvelő irodalomelméleti keretezéssel indul, felsorolva a legtöbb 20. századi megközelítését Kunderától Danilo Kišen és Konrád Györgyön át a trieszti mágusig, Claudio Magrisig. Ám ennél is izgalmasabb a helyismeret: a nagyváradi, de karrierje során a román fővároshoz és Temesvárhoz kötődő szerző magától értetődően kezeli a közép-európai teret, várospárhuzamai ülnek, érti a kulturális párhuzamokat és transzfereket, és ezzel a transznacionális megközelítéssel, az egyébként kiváló adatolással is megírt szócikkek valóban egységet rajzolnak ki. Üssük fel bárhol, Kosztolányinál, Zweignél, vagy Krleža, Esterházy, Hoffmansthal, Móricz, Canetti, Singer szócikkeinél, mindenhonnan a téma iránti mély szeretet, a Közép-Európa elgondolhatóságába, elmesélhetőségébe vetett hit árad.
Öndefiníciója is izgalmas: nem lexikon, hanem „kronotóp szótár”, közös terünk és korunk szótára. Sosem iskolás ízű, és aranytablót sem akar festeni: a családi traumák, a nyelvi otthontalanság, a totalitárius rendszerek abszurditása, a zsidó sors, a birodalmi peremlét mind felvillannak a szócikkekben – mégsem foglya sem a kisállami, kisnyelvi, kisirodalmi önleértékelésnek vagy felmagasztalásnak, sem a germanocentrizmusnak. Igazi, évtizedekig forgatható szakkönyv, könyvlisták és antikváriumi portyák segítője, útikönyv, kulcs nagy, közös lakásunk minden ajtajához.
Nyelv: magyar, megjelent 2025-ben. Cser Kiadó, 800 oldal, 8995 forint
(Tőke Márton)
Péntek Orsolya: Itt is istenek vannak
+ Ercsey Dániel: Szindbád borversenyre megy
Istennek tetsző dolog, hogy egyszerre több friss közép-európai útirajz jelenik meg magyarul, és még 2025-ben is vannak olyanok, akik a magukénak akarják tudni a komplett térséget, elutasítva a provinciális nemzetállami gondolkodást.
Péntek Orsolya festőművész, újságíró; a könyve egy nagy út- és identitáskeresés zágrábi, olaszországi és pécsi rokonoktól trieszti, padovai, római, firenzei tartózkodásokon át egészen az ezekhez képest már egy valóban más, kulturálisan és életmódban is szegényesebb kultúrkört jelentő Budapesttől való jogos irtózásig, hogy végül Lisszabonban találja meg önmagát. Ercsey Dániel borszakíró; kétheti-havi rendszerességgel bírál nemzetközi borversenyeken, hogy aztán ezek előtt-után körbevigyék őt a környéken is az Isztriától Szilézián és Dél-Szerbián át Moldováig, friss könyvében ezen utazásainak tapasztalatait és legjobb sztorijait gyűjtötte össze.
A két könyvet azért ajánlom csomagban, akár felváltva olvasva, mert egyrészt közös a témájuk, a csavargás és gyakran még annak helyszínei is, másrészt ha akaratlanul is, de remekül kiegészítik egymást, mintha szándékosan jelentek volna meg egyszerre. A lelke összes mélységét ránkzúdító Péntek néha túl sok, a diplomatikusan visszafogott Ercsey néha túl kevés, de így áll jól mindkettejüknek. Péntek Orsolya festőművészként remekül ért a színek, hangulatok, tájképek szövegbeli ábrázolásához, bekezdéseken keresztül el tud merülni egy-egy megfigyelésében, míg Ercsey Dánielnél ez a fajta komótosság hiányzik, elvégre állandóan sietnie kell a borversenyek vagy az újságírói zsíroskenyértúrák programjaira, mondhatni, ez a sietség adja a könyve ritmusát, cserébe viszont egy sor háttérinfót meg lehet tudni a borszakmáról.
Péntek Orsolya Ercsey sietős tempójával szemben gyakran még az időt is képes megállítani vagy csak lelassítani, így aki épp nem tud mit kezdeni a sokadik buddhista merengéssel, jelenéssel, átlapozhat Ercsey Dániel kisinyovi piacon vagy dalmát tengerparton szerzett tapasztalataihoz, ha pedig már láttad a voronyeci kolostor freskóit és tudod, mi miért van rajtuk, ülj vissza Péntekék zágrábi vagy pécsi családi asztala mellé, ahol egyszerre folyik horvátul, németül, olaszul és magyarul a társalgás.
Péntek és Ercsey művei arról (is) szólnak: az egykori Habsburg Monarchia, de a Római Birodalom határai is létezőek (utóbbi ugye tudományosan alátámasztott tény), és ugyan ezek a nacionalizmusok és a nemzetállami gondolkodás miatt sajnos egyre inkább elhalványulnak, bőven találni ma is közös referenciapontokat Prága, Bécs, Budapest, Krakkó vagy Pécs, Padova, Firenze és Róma között, ha nem is mindig könnyű ezeket elsőre észrevenni. Pedig tényleg ugyanazok a fények és a színek és tényleg ugyanazok a szőlőfajták, a humor és a cinizmus. Még mindig. És amíg lesznek olyanok, akik ezt észreveszik és lejegyzik, még sokáig. Még sok ilyen könyvet!
(Bukovics Martin)
Péntek Orsolya // nyelv: magyar, megjelent 2025-ben. Kalligram, 234 oldal, 4500 forint
Ercsey Dániel // nyelv: magyar, megjelent 2025-ben. Cser kiadó, 264 oldal, 5495 forint
Fuchsia Dunlop: A kínai konyha kultúrtörténete
A karácsonyi szezonra időzített könyves megjelenéseket a celeb/politikuséletrajzok és az aktuális Nyáry Krisztián-féle irodalomtörténeti bulvárkönyv mellett a szakácskönyvek szokták dominálni. Ezek között vannak teljesen értelmetlen és használhatatlan, de szépen fotózott darabok és olyan kötelező klasszikusok is, mint a Váncsa-féle Lakoma-sorozat vagy a legfrissebb Ottolenghi. Utóbbi (tehát a gasztronómia iránt tényleg érdeklődők számára remek karácsonyi ajándéknak számító) kategóriába érkezett meg idén ősszel végre magyarul is Fuchsia Dunlop monstre műve (eredeti címe Invitation to a Banquet: A History of Chinese Food).
Nem szakácskönyv. Nincsenek benne receptek, szépen befotózott ételek és bonyolult technológiai leírások. Nem egy kínai írta, ilyen értelemben tehát teljesen autentikusnak sem tekinthető, viszont a szerző keresztül-kasul bejárta Kínát, beszéli a nyelvet és végigjárta az ország fontos kulináris műhelyeit és meghatározó gasztrorégióit. Ráadásul brit származásúként egykori gyarmatosító, konyhaművészeti szempontból viszont elmaradott szemmel tekint a kínai étkezési és konyhakultúrára.
Ez a nyugatias, de végig abszolút nyitott és befogadó nézőpont tudja leginkább közelhozni az olvasóhoz a kínai konyha és kultúra azon jellegzetességeit, amik a nyugati étkezési szokásoktól teljesen idegenek és a kínai éttermek globális térhóditásával sem igazán tudtak gyökeret verni Kínán kívül.
A számos történelmi áttekintéssel, kínai mondákkal és személyes anekdotákkal színesített fejezet közül (melyek általában egy-egy jellegzetes fogás, alapanyag vagy konyhai eszköz köré szerveződnek) az egyik legérdekesebb a fan, vagyis a teljesen natúr főtt rizs étkezések során betöltött és azon túlmutató szerepéről szól. Ugyanilyen ahaélményt nyújt olvasni az apróra darabolás fontosságáról, a kés mindent felülmúló szerepéről vagy a mienktől teljesen eltérő desszertkultúráról. Sokat megtudhatunk az ország észak-dél, illetve tengerparti-belső szárazföldi megosztottságáról is, ami nemcsak gasztronómiai, hanem társadalomföldrajzi és történelmi szempontból is érdekes, főleg azoknak, akiknek a Kína-tudása hozzám hasonlóan kimerül az agyaghadseregben és a Mao-féle nagy menetelésben.
Mindezek miatt nemcsak azoknak lehet izgalmas ez a könyv, akik szeretnének magabiztosabban rendelni a Jegenye utcai kínai negyedben, hanem azoknak is, akik a hatalmas kínai birodalom átfogó, értő és érzékeny (emiatt sokszor szubjektív), a világsajtóban unalomig ismételt aktuálpolitikai közhelyektől mentes értelmezésére kíváncsiak, szórakoztató, olvasmányos formában. Pro tipp: csak úgy érdemes belekezdeni az olvasásba, ha van a közelben értelmes kínai étterem, mert már az első fejezettől garantált a kiéhezés valami gőzölt vagy pirított cuccra.
Nyelv: magyar, megjelent 2025-ben. Cser Kiadó, 356 oldal, 9900 forint
(Szűcs Petra)
Natasha Wunsch: Democratic Commitment. Why Citizens Tolerate Democratic Backsliding
A svájci Fribourgi Egyetem politológiaprofesszora, Natasha Wunsch egy egész könyvet írt az aktuális kutatási témámról, ráadásul a könyv egy az egyben ingyenesen bárki számára elérhető online! Ettől persze alapesetben csak én kellene, hogy be legyek sózva; amiért mégis ajánlom a könyvet a Gemišt olvasói számára az az, hogy
a téma nagyon is közérdekű. Wunsch ugyanis azt vizsgálja, hogy miért fogadják el a polgárok, ha a vezetőik aláássák a liberális demokrácia intézményeit, és ennek ellenére miért választják újra ezeket a vezetőket.
Főleg, hogy a kutatások szerint amúgy nagyon is fontos nekik a jogállamiság meg a demokrácia – a lengyeleknek és a magyaroknak is, hogy az EU utóbbi két fő mumusát emlegessük. Wunsch is erre a két országra koncentrál. A logikus magyarázat, hogy nem ugyanazt értik demokrácia alatt nemhogy Kelet- és Nyugat-Európában, de még adott országon belül különböző választói/ideológiai csoportokon belül sem.
Wunsch többféle empirikus módszerrel járta körbe a témát, a legfontosabb megállapítások egy-egy, Magyarországon és Lengyelországban elvégzett nagymintás reprezentatív felmérésen és egy-egy fókuszcsoportos kutatáson alapulnak. A reprezentatív kutatás szerint egyik országban sincs elsöprő társadalmi egyetértés a liberális mainstream azon tézisével, hogy a demokrácia csak liberális lehet, viszont kifejezetten elenyésző azok aránya, akik kifejezetten az illiberális modellt tartják kívánatosnak. Lengyelországban igen magas a demokráciával kapcsolatban közömbösek aránya, Magyarországon ellenben messze a legnagyobb csoport (57%) a „gyenge liberális demokratáké”, akik ugyan alapvetően fontosnak értékelik a szabad választásokat, az állampolgári jogokat és a nemek közötti egyenlőséget, és elutasítják az autoriter hatalomgyakorlást (pl. az állami erőszakot és a polgári jogok csorbítását), de egyúttal a demokrácia többségi elemei is fontosak nekik (például, hogy a többség bármilyen törvényt megváltoztathasson), és értékelik az állami újraelosztást.
Azaz Wunsch számokkal igazolja azt a magyar értelmiségiek körében gyakran hangoztatott tézist, miszerint a magyarok megkötötték a kádári alkut az Orbán-rendszerrel, és némi gazdasági előnyökért cserébe elnézik a demokratikus és jogállami elvek lábbal tiprását.
A csok, a rezsicsökkentés és az egyéb állami osztogatás sikere a fókuszcsoportos interjúkban is visszaköszön. Itt számos fideszes szavazó tisztában volt vele, hogy a kormány aláássa a demokratikus és jogállami intézményrendszert, de ezt nem tartották annyira fontosnak ahhoz képest, hogy a kormány számos, nekik kedvező intézkedést hozott például a családtámogatások formájában. A demokráciánk állapotát szomorúan illusztráló, általános vélekedés volt a válaszadók körében, hogy az átlagemberek feladata amúgy sem az, hogy alakítsák a politikát: erre nem is képesek, inkább csak dolgozzanak és fizessék az adót csendben. Egyelőre sovány vigasz, de legalább a fiatalok érzékelik, hova vezet ez a mentalitás: közülük többen nyilatkoztak úgy, hogy „Magyarországon nincsen demokratikus kultúra” és „a magyarok nem igazán tudják, mit kezdjenek a demokráciával”.
Nyelv: angol, megjelent 2025-ben. Oxford University Press, 163 oldal, e-ként ingyenes
(Bakó Bea)
Pottyondy Edina: Közösségi irányelvek megsértése
A youtuber-humoristával jól kitolt az élet, amikor első könyvének megjelenését Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja és a Cseh-Barabás-kabaréduó első stand-up estje fogta közre. Szerencséjére a lájkok úgy látszik, abszolút könyveladásra válthatóak, és meg merem kockáztatni, hogy ha a Közösségi irányelvek megsértése helyett bármi más kerül a könyvesboltok polcaira, akár a Pottyondy a konyhában, akár egy álnéven írt detektívregény á la Kate Varga, ugyanúgy kifosztják a Libriket a rajongók. Szerencsénkre viszont nincs benne töltöttkáposzta-recept, ellenben van rengeteg humoros-szociós, tárcajellegű írás, ami jóval túlmutat egy Facebook-bejegyzésen vagy YouTube-videón. Belekerült a kötetbe pár inkább nyomasztó, mint humoros rész is, illetve egy behind-the-scenes az influenszertüntetésről, amik némileg kilógnak a többi közül, de biztosan megvan a közönségük.
Erénye a könyvnek, hogy nem akar túl nagyot mondani vagy népet tanítani, inkább csak elmeséli a szerző sajátos megélését társadalmi jelenségekről, meg a rendszerekről amikben éltünk és élünk. Kisebb meglepetésemre
nem is körúton belüli olvasmány: legalább annyira szól a magyar vidékről, mint Budapestről, sőt, néhol a főváros liberális jóemberkedőinek is tükröt mutat.
A kritika alól maga a szerző sem húzza ki magát, pedig ha az ember véleményét egy ilyen viszonylag kis országban is több százezren hallgatják hétről hétre, könnyű elfelejteni az önreflexiót. Ez viszont itt olyannyira nem lett elfelejtve, hogy egy ponton még kicsit kellemetlenül is éreztem magam, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy nekem biztosan kukkolnom kéne, amikor Pottyondy rájön, hogy ő sem sokkal kevésbé gyarló, mint a mindent is fikázó kommentelők. A nyomasztó és/vagy bensőséges részek mellett azért mégis annak ajánlom a könyvet, aki ahelyett, hogy eret vágna a trashközélet állapotán, inkább jól szórakozna egy délutánon át.
A cím viszont nem vicc, a szerző alaposan kihasználja, hogy nyomtatásban olyan szókészletet használhat, amit sem a Facebook, sem a YouTube algoritmuscenzorai nem díjaznának, szóval akinek nem tudja bevenni a szervezete a faszt a közösségi irányelveket megsértő kifejezéseket, az maradjon inkább az Élet és Irodalomnál.
Nyelv: magyar, megjelent 2025-ben. PETAverzum Kft, 200 oldal, 5500 forint
(Varsányi Bence)
Andrea Bellevite: Due città in una
A Gemišten talán a goriziai-novagoricai-görzi Európa kulturális főváros-címmel foglalkoztunk eddig a legtöbbet – egész egyszerűen azért, mert az olasz-szlovén határon fekvő, eredetileg az osztrák Nizzaként emlegetett hely az első, ahol a cím végre nemcsak egy város pozícionálásáról, turisztikai kínálatának bővítéséről, neadjisten a sima pénzlenyúlásról szól, hanem a kultúrát próbálják habarcsként felhasználni az eltérő nyelvű és szocializációjú emberek egymáshoz közelítésére, és mindezt hosszútávon, egy új közös, határon átívelő identitást adni próbálva helyben mindenkinek. A szlovéniai, Tito által a határra 1947-től felhúzni kezdett Nova Gorica ugyanis élve a Schengen adta lehetőségekkel és a két ország EU-tagságával be akar illeszkedni a történelmi, írásban először 1001-ben említett olasz városmagba – a főleg a szlovénok által nyomatott Európa kulturális fővárosi programjukat erre húzták fel. Részükről a cím több, mint bekéredzkedés lakótársnak: házassági hozomány.
Gorizia két része ezért úgy nő épp össze új vasúti aluljárókkal és a szándékosan a határ közelében nyitott, az embereket egymáshoz vonzó új helyekkel, hogy közben az EU a legjobb oldalát mutatja: itt az unió nem a woke és fegyverkező, hanyatló birodalmat, hanem a nacionalizmusok meghaladását, az itt eleve csak pár évtizede létező nemzetállami határokat feloldó regionalista gondolkodást jelenti.
Persze, az olasz határőrök Giorgia Meloni olasz kormányfő migrációellenes szigora miatt még a bódéjukban strázsálnak, de csak két helyen, azaz a jólinformált helyiek ezek kényelmes kikerülésével meg tudják élni a határoknélküliséget. A Borderless szlogen tartalmának valódiságát mutatja, hogy a környékbeli olasz és szlovén bortermelők összefogásával időközben colliói és brdai borokat bemutató borbár is nyílt a történelmi belvárosban a szlogent részben olaszra, részben szlovénre fordítva Senza Meja névvel, miután már régóta közös marketingstratégiával nyomulnak.
Andrea Bellavita a hivatalosan épp most záruló kulturálisfővárosi évadra egy nagyon részletes, egy jó hétnyi városlátogatásra elegendő útikönyvet állított össze, nyolc rövidebb-hosszabb tematikus városi sétaútvonalra felhúzva az összes látnivalót, izgalmas épületet és sztorit a szocialista panelok alkotta „kínai faltól” (kitajski zid) kezdve az olaszországi szlovénok Mussoliniék által tönkretett, ma nagyon menő szlovén könyvtárként üzemelő központján (Trgovski dom) át a történelmi óvárost határoló egykori zsidónegyedig, besétálva közben az összes külvárost is, hogy megtudjuk, melyiket lakják az ide a hatvanas években érkezett délolaszok, hol és hogyan folyt a csempészet a szocializmus éveiben, és miért néz ki úgy a kövekből kirakott „Tito” feliratot hirdető Monte Sabotino alatt Szlovéniából Szlovéniába Olaszországon át vezető főút még ma is, mint egy szigorúan védett katonai terület.
Mindezt az Isonzó miatt kötelező első világháborús történeteken túl olyan mai sztorikkal tarkítva, miszerint a két város tényleg kezd összenőni, elvégre az olaszok már nemcsak szlovén óvodákba-iskolákba járatják a gyerekeiket, de az olasz iskolákban is kezdenek szlovént oktatni, egyben menő lett a helyi középosztálybeliek között ismerni a szomszéd nyelvét – ez eddig a hozzáállás eddig inkább a szlovénokra volt jellemző, igaz, ők anno el is lettek olaszosítva, nem hiába van Tito-felirat a hegyen.
A könyv – miután egy olasz teológus írta – sajnos/érthetően éppen az Osztrák-Magyar Monarchia örökségére és a városban számos helyen, jellemzően éttermekben és kocsmákban a kínálatot promotálva és bemutatva megjelenő büszke mitteleuropázásra kevésbé érzékeny. Hangsúlyosan az olasz és a szlovén karakterekre, a jelen számára (ha tetszik, ha nem) relevánsabb olasz-szlovén megbékélésre figyel, holott az egykori Görz ennél sokkal izgalmasabb és komplexebb – a szerző legalább felismeri a hiányosságait, és a könyv végén oldalakon keresztül ajánl még számos forrást a városról. Ide ellátogatni talán még érdekesebb is lesz jövőre, mint az idei programok alatt – elvégre már egy összeforrt közösséget, működő partnerségeket, jól funkcionáló új közösségi tereket fogunk látni. És most már van jó útikönyvünk is ehhez.
Nyelv: olasz vagy angol, megjelent 2025-ben. Ediciclo, 184 oldal, 18 euró
(Bukovics Martin)
J. R. R. Tolkien: A szilmarilok
Érdekes jelenséget figyeltem meg az utóbbi időben könyvesboltokban járva. Függetlenül a bolttól, szinte mindegyikben láttam egy olyan polcsort vagy részleget, ahol Tolkien-kötetek sorakoztak szép rendben. Szebbnél szebb, igényesnél igényesebb kiadások. Még olyan ínyencségek is elérhetőek, mint Tolkien Középföldéhez készített illusztrációi, vagy éppen A hobbit jegyzetekkel ellátott, irodalomtudományi igényű kiadása. A Gyűrűk Ura kilencvenes években, az utcai könyvstandokon megvásárolható csúnya kék és kifejezetten rossz minőségű papírra nyomott – gyakran kézről kézre járó – kiadásával összehasonlítva óriási a kontraszt. Úgy tűnik, Tolkien műveit szívesen olvassák, még azt is meg merem kockáztatni, hogy többen, mint a kortárs magyar irodalom egyes felkapott és sztárolt szerzőit.
A szilmarilok az életmű különleges eleme, mely a szerző életében sosem jelent meg, magyarul legutóbb 2023-ban adták ki illusztrációkkal. Az tudható, hogy Tolkien A Gyűrűk Ura előzményének és hátterének szánta, és eredeti elképzelése az volt, hogy azzal együtt – „egymáshoz kapcsolódva vagy egymással párosulva” – jelenjen meg. A kiadó elképzelései azonban mások voltak, és így A Gyűrűk Ura a világsiker felé indult el az ötvenes évek közepén, A szilmarilok pedig kéziratban maradt. Édesapja halála után döntött úgy hagyatékot gondozó Christopher Tolkien, hogy alapos szöveggondozás után megjelenteti a művet.
Nem volt könnyű feladata, mivel az első vázlatok már 1917-ben elkészültek, és azt követően Tolkien folyamatosan írta és újraírta az itt szereplő történeteket. Ezeket kellett a szerkesztőnek megzaboláznia és koherens művé összegyúrnia. Ez sikerült, de rögtön érdemes az olvasót arra figyelmeztetni, hogy A szilmarilok esetében nem szabad olyan koherens és heroikus művet és narrációt elvárni, mint A Gyűrű Ura esetében. A szilmarilok ugyanis sokkal inkább egymást gyakran átszövő, egyes esetekben párhuzamosan futó, majd hirtelen újra szétváló történettöredékek összessége, mint egy epikus és heroikus fantasy regény.
A szilmarilok a világ megteremtésével indul, mely során Ilúvatar először megteremti az akaratát a világban megjelenítő és a létezés különféle dimenziót uraló ainukat, majd a dallamokból kibontakozó zene segítségével létrehozza Ardát, azaz a Földet. A teremtés során megszületik a gonosz is, ugyanis az ainuk legkiválóbbikát, Melkort megszédíti a teremtés ereje és abban több részt követel magának, mint amennyit Ilúvatar neki szánt. A teremtés követően A szilmarilok végigköveti Ilúvatar Gyermekei, a tündék történetét – a szépség megteremtése, folyamatos küzdelem a gonosszal, meghasonlás és testvérháborúk – egészen addig míg „a regék és dalok eldái eltűntek mindörökre”. E történetben az emberek is feltűnnek, de kizárólag mellékszereplőként.
Tolkien bevallottan mitológiát teremt, és ez lehet sikerének titka. A szilmarilok egyáltalán nem könnyű olvasmány, egyes pontokon kifejezetten nehéz követni. Nem véletlen, hogy királyi családfák, valamint név- és tárgymutató egészíti ki a szöveget, melyekhez gyakran fordul a különféle tünde nevekben és kifejezésekben elvesző olvasó. Mindezek ellenére a lenyűgöző történet rabul ejti az arra érzékeny olvasót.
A tündék mitológiájában olyan örök kérdésekkel szembesülhetünk, melyek túlmutatnak napjaink azonnaliságán és virtualitásán és emberi mivoltunkhoz vezetnek közelebb. Szépség, fény, bölcsesség, örökkévalóság áll szemben gonosszal, hatalommal, árulással és romlással.
Tolkien-reneszánsz zajlik tehát könyvesboltjainkban és az olvasók könyvespolcain. Ez pedig legalább annyit elmond rólunk, hogy van igényünk a mitológiára és a mindennapitól való – legalább részleges – elszakadásra. Egyes számára ez menekülés, másoknak kiteljesedés. A szilmarilok pedig mindehhez a legjobb beavatás.
Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Magvető, 459 oldal, 9999 forint
(Fekete Balázs)
Köszönjük a figyelmet, csütörtökön jövünk a megszokott programmal. Ha már a karácsonyi ajándékokon jár az eszed, itt egy jó tipp: ajándékozz Gemišt-előfizetést!
Robert Menasse - A bővítés a Bookline-nál e-book formátumban is kapható, jelentősen kedvezőbb áron. Ja és az első kiötet A főváros is. ez utóbbihoz ajánlom a moly.hu olvasói értékelését, a listában az elsőt (Kuszma): https://moly.hu/konyvek/robert-menasse-a-fovaros
A két könyv karácsonyi ajándék magamtól - magamnak :-)