Az alattvalók szavazata: a polgári Magyarország helyett vissza a feudalizmusba

Szabó Bence rendőr százados sokaknak adott reményt a bátor kiállásával, mikor névvel és arccal a kamerába mondta, miként gátolta meg a nyomozást a titkosszolgálat a Tisza Pártot megfigyelő, oda beépülni próbáló gyanús valakik ellen, akiknek a célja a gyanúja szerint a legerősebb ellenzéki párt bedöntése volt nem sokkal a választás előtt. Az első reakció a történetre a rádöbbenés volt: a Fidesz tényleg pártállamot épített; nemcsak az eddig megszokott, már-már pitiánernek tűnő eszközökkel, minthogy állami pénzből és infrastruktúrával kampányolnak maguknak szégyentelenül, vagy hogy ráeresztik a Szuverenitásvédelmi Hivatalt a kritikusokra, de olyan, a kommunista diktatúrát idéző módszerekkel is, hogy koholt vádakat és az állami erőszakszervezetet vetnek be a kampányban a legerősebb ellenzéki párttal szemben, nyilvánvalóvá téve, hogy visszatért az a régi alapállás, miszerint a párt ellenségei az állam ellenségei. Mégis, az, ahogy ez az egész kiderült, a megdöbbenés mellett némi reményt is felcsillantott: nem lehet minden veszve, ha vannak a rendőrségben, az állami szervezetben olyanok, akiknek elég szilárd az értékrendjük, hogy az ilyen visszaéléseknek ellen tartsanak, azokat a nyilvánosság elé tárják.

Aztán másnap jött a „Szavazat ára” című dokumentumfilm a De! Akcióközösségtől, ami elementáris erővel mutatja be, miért tűnik reménytelennek, hogy Magyarország belátható időn belül normálisan működő demokrácia legyen. A film

olyan embereket mutat be (és ők egyáltalán nincsenek kevesen!), akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy azon vonogassák a szemöldöküket, hogy épp titkosszolgálati eszközökkel próbálnak bedönteni egy ellenzéki pártot;

ezeknek az embereknek ugyanis láthatóan olyasmi is a megszokott mindennapi tapasztalatukhoz tartozik, mint hogy az orvos csak akkor írja fel a gyógyszert vagy ad ki egy igazolást, ha a megfelelő helyre szavaz a kedves páciens. A pártállami logika teljesen áthatja a mindennapjaikat, és csak kevesen kérik ki maguknak (közülük páran meg is szólalnak a filmben), hogy ez így nincsen rendben.

A „Szavazat ára” nem a szavazatvásárlás miatt megdöbbentő. Ezeket a sztorikat eddig is mindenki hallotta, sejtette, és sokaknak rögtön ez ugorhatott be, amikor Orbán Viktor – romániai mintára, Iliescuék kedvenc gyakorlatát átvéve – nemrég olyasmiket üzent a fideszes polgármestereknek, hogy „ezt a választást nektek kell megnyernetek”. Az is csak mérsékelten okoz meglepetést, hogy a készpénz és a krumpliszsákok mellé az alkohol és a dizájnerdrogok is felkerültek a szavazatért adott fizetési módok közé.

A megdöbbentő az, hogy a szisztéma sokkal több, mint puszta szavazatvásárlás: a szavazatért való folyamatos zsarolás, ami olyan, végtelenül aljas módszerekig terjed, mint a közszolgáltatások kikapcsolása, sőt, a gyerekek elvételével, gyámhivatallal való fenyegetőzés. Ahogy a filmben alaposan kikockázva megszólaló egyik intézőember megfogalmazta: „Ezt úgy kell kezelni, hogy a mindennapi életükben ott legyen a félelem. Hogy tudják, ki a főnök, hogy az önkormányzat a teljhatalmú úr.”

Az alattvalói attitűdök, a feudális viszonyok visszahozása persze nem újdonság. Maga Lázár János mondta bele ezt a szokásos cinikus vigyorával a régi Index kamerájába még 2015-ben. Persze ő akkor a feudalizmus „pozitív” (inkább annak szánt) oldalát mutatta be: ahogy ő a képviselői fogadóóráján jó földesúrként elintéz ezt-azt a színe elé járuló népeknek, például személyesen a „főorvosúr”-nak odatelefonálva intéz el egy soron kívüli vizsgálati időpontot, ahelyett, hogy kormányon lévő politikusként a várólisták rendszerszintű problémáját orvosolná. De hiszen akkor nem lenne neki személyesen lekötelezett, hálás az alattvaló, akarom mondani, a választópolgár!

A „Szavazat ára” filmben most a feudalizmusnak azt az oldalát látjuk, ami meg sem próbálja valamilyen szinten pozitívnak hazudni magát: amikor a szívességekkel lekötelezés helyett egyértelműen a fenyítés dominál. Mindennek a jelentősége pedig messze túlmutat az alattvalói létbe kényszerített emberek szerencsétlen sorsán. Ahogy

a film kulcsmondataként elhangzik: „Egy hatalomtechnikai eszközről beszélünk. És ezt kellene megérteni. Hogy az ő kontrollálásukkal kontrollálnak téged!”

Hogy hogyan? Közvetlenül nyilván a szavazataik által. A Választási földrajz szerzőjének, Bódi Mátyásnak a becslései szerint 300-400 ezer választót is érinthet a rendszerszintű, kontrollált szavaztatás. Ez tehát adott választókerülettől függően mandátumokat is átfordíthat egyik párttól a másikhoz. De van egy másik aspektus is: ha bizonyos választói rétegek megszokják, hogy a szavazatuk nem a saját szabad döntésük, hanem valami, amivel tartoznak valakinek, beléjük ivódik az alattvalói attitűd.

Nem véletlen, hogy a modern tömegdemokráciák előtt jellemző volt valamilyen műveltségi és/vagy vagyoni cenzushoz kötni a választójogot, abból a megfontolásból, hogy aki valamennyire tájékozott és biztos az anyagi helyzete, azt nem lehet a szavazatáért megvesztegetni vagy megzsarolni.

Természetesen nem azzal érvelek, hogy vissza kellene hozni akár a – Mi Hazánk által amúgy évek óta követelt – műveltségi, akár a vagyoni cenzust, hiszen ezeknek az embereknek a kirekesztése a demokráciából ugyanolyan méltánytalan és antidemokratikus lenne, mint a szavazatukért való mostani befenyítésük.

Ráadásul épp a „Szavazat ára” film mutatja meg, hogy ezen kiszolgáltatott, alacsonyan képzett és szerény jövedelmű rétegben is vannak szép számmal olyanok, akik értik, mire való valójában a szavazat, és tisztában vannak azzal is, hogy a választópolgárok alattvalóvá degradálása nem normális egy demokráciában. Ezek

az emberek, akik nevüket, arcukat vállalva a kamera elé álltak egy ilyen zárt közegben, ahol „az önkormányzat” teljhatalmú úrként viselkedik, és felszólaltak a feudalizmus ellen, a maguk szintjén hasonló bátor kiállást tettek, mint Szabó Bence.

De ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak rájuk, a társadalom peremén élőkre tekint alattvalókként a rendszer. Alattvalókként viselkednek a szavaztatást bonyolító intézők és azok a közigazgatási, közintézményi dolgozók is, akik közreműködnek a zsarolások legaljasabbjában, az embereket a gyerekük elvételével való fenyegetésben egy jól időzített gyámhivatali kiszállással vagy egy újszülött gyerek ideiglenes kórházban tartásával. Őket vajon mi motiválja vagy fenyegeti, hogy ilyen aljasságokban részt vegyenek? Érettségizett, sőt, diplomás hivatalnokok úgy gondolnák, hogy az ilyesmi normál ügymenet lehet egy demokráciában? Vagy őket is „fogják”, fenyítik valamivel? Mivel, csak nem az alulfizetett és szükség esetén politikai célra kihasznált állásukkal?

Ráadásul úgy tűnik, hogy az a réteg, akit potenciálisan anyagi vagy másmilyen „ösztönzőkkel” és fenyegetésekkel sakkban lehet tartani, drámaian bővül. Az ELTE szociológusainak nemrég közzétett kutatása szerint négy év alatt 31-ről 43 százalékra nőtt a társadalom alsó rétegének aránya, miközben a felső és a felső középosztály drasztikusan megcsappant, az alsó középosztály nagyjából stagnál.

Vagyis mind több ember számára lesz luxus és first world problem a demokrácia állapota, mert az energiáik nagyrészt a megélhetéssel közvetlenül összefüggő dolgokra mennek. És persze mint arra nemrég a témát kutató Mihael Kovač is rámutatott a Gemištnek adott interjújában: a demokrácia állapota nemcsak anyagi, de edukációs kérdés is – és hát Magyarország ebben sem áll jól. A közoktatásban csak egy-egy évben, minimális óraszámban tartanak állampolgári ismereteket, és el tudom képzelni a tekintélyelvű, frontális kereteket ismerve, hogy az a kevés is mennyiben szólhat a demokrácia és a részvételiség kicsiben való gyakorlásáról.

Mindezek fényében vegyes érzésekkel olvastam a filmet készítő De! Akcióközösség felhívását, miszerint civil őrszemeket toboroznak a választásnapi visszaélések megelőzésére és jelentésére. Mindez valóban nagyon fontos (főleg, hogy a húszezer szavazókörbe egységesen delegálandó civil megfigyelők tervéből mint írtuk, semmi nem lesz), de sajnos a szavazásnapi visszaélések csak a jéghegy csúcsát jelentik.

A rendszerszintű probléma emögött az a feudalisztikus szemlélet, amit a politikai elit egy része sikeresen elültetett a társadalomban (vagy inkább ki sem gyomlált belőle): az, a polgári demokráciával, pláne a sokat hangoztatott népszuverenitás elvével köszönőviszonyban sem lévő narratíva, hogy az állam, az önkormányzat, vagy bárki „teljhatalmú úr”, aki ha ad (amit többnyire az általa tőled elvett adóból ad vissza), akkor kegyet gyakorol, amit meg kell hálálnod, ha pedig a jogaidat érvényesíted vagy másokért felszólalsz, hálátlan és áruló vagy, aki büntetést érdemel. Ha hagyjuk ezt a szemléletet eluralkodni, tényleg mindannyiunkat kontrollálni fognak.