Aki panaszkodás helyett csinálja
Jó reggelt! A Humanisták nagysikerű bemutatkozó harakirije után maradunk a magyar belpolitikánál, ma ugyanis a Tisza Párt egyéni képviselőjelölt-jelöltjei (vagy helyesen egyéniképviselőjelölt-jelölt? aki tudja a megoldást, írja meg kommentben) lesznek bemutatva, Bakó Bea ír ehhez pár szempontot a demokráciamunka jegyében. Ha pedig már egyszer egy német médiavezető interjúvolhatta Orbán Viktort, mi meg sem állunk Berlinig, van ott ugyanis egy másik, egy valamennyire még mindig outsider médiavállalkozó, aki a keletnémet identitásra alapozva akarja felforgatni az ottani médiavilágot: Bukovics Martin arról ír, hogy ki ő, és mit akar. Majd ajánlunk pár környékbeli offline programot a hétre. Jó olvasást tehát, van mit, mint mindig!
Agyhalottak, mamelukok, tökös legények, szevasztok!
Ma mutatja be a Tisza Párt ígérete szerint az egyéni képviselőjelölt-jelöltjeit: Magyar Péter Budapest XII. kerületi körzetén kívül minden körzetben hármat, akik közül egyet kiszórnak a belsős szavazáson, a két finalistára pedig már bárki szavazhat majd a jövő héten. Ennek az „előválasztásnak” a jelentősége túlmutat azon, hogy melyik jelölteknek van helyben a legtöbb esélyük a fideszes ellenfél ellen. Főleg szoros eredmény vagy nagyarányú tiszás győzelem esetén fog sokat számítani, hogy a majdani tiszás képviselők mennyiben lesznek szilárd értékrendű, autonóm személyiségek, akiknek sajnos egyre inkább híján van a magyar politika.
Százvalahány bátor ember
Közröhej tárgya volt 2020 tavaszán, mikor a koronavírus-veszélyhelyzetet jóváhagyó, az ellenzéki sajtóban felhatalmazási törvényként elhíresült javaslat parlamenti vitájában Orbán Viktor az ország 133 legbátrabb embereként hivatkozott a törvényt megszavazó fideszes képviselőkre. Hiszen az addigi és az azóta eltelt tapasztalatok alapján a fideszesek tevékenységéről pont nem a bátorság, inkább a „mameluk” és a „szavazógép” szavak jutnak az eszébe az embernek. A kormányvonalból való kiszavazás nem, a kibeszélés csak óvatosan és csak egyeseknek megengedett.
Beszédes volt, hogy idén a kormányoldal által átláthatóságinak nevezett ellehetetlenítési törvényjavaslat kapcsán már az is magyarázkodásra adott okot a kormánypárti képviselők körében, hogy ki miért nem csatlakozott benyújtóként a javaslathoz. Az, hogy kivételes módon végül mégis jegelték a demokrácia látszatát is felszámoló javaslatot, azt mutatja, hogy néhány valamennyire bátor ember azért csak akad még a kormánypártban, még ha nyilvánosan ezt a bátorságot nem is vállalták fel.
A Tisza ma 3x105, azaz 315 bátor embert készül felmutatni, akik abban a tudatban lépnek a nyilvánosság elé, hogy a személyes adataik közzététele és a házuk előtt kóricáló-fenyegetőző kormányzati propagandisták a minimum, amit a nyakukba kaphatnak ezért. Az a 105, aki Magyar Péter mellett végül tényleg elindul a választáson, ennek a többszörösére, igazi shitstormra számíthat. Csak a legelszántabb tökös legények és leányok fogják ezt bevállalni, csakhogy a tökösségre nemcsak a választásig, hanem utána is szükség lesz, és nem feltétlenül csak a Fidesszel szemben.
A kétharmad teljhatalom – bárki kezében is van
Ha ismét nyer a Fidesz, akkor az ellenzéki képviselőknek az eddigiekben megismert díszletszerepük lesz, tehát nagyjából mindegy, milyen emberi kvalitásokkal bírnak. Azonban ha szűk lesz az eredmény és nem lesz egyértelmű többség, akkor simán lehet, hogy a Fidesz megkörnyékez egy-két tiszás (vagy mihazánkos stb.) képviselőt, hogy átálljon. Mondjuk nem tartom túl valószínűnek, hogy valaki szívesen összeállna azokkal, akik előtte a kampányban hónapokon keresztül vállalhatatlan módszerekkel mocskolták (amint az várható), de nem lehet elvetni ezt a lehetőséget, elvégre ahogy mondani szokás, mindig van az a pénz.
A legrelevánsabb kétségtelenül az az opció, ha nagyon nagyot, parlamenti kétharmadot nyer a Tisza. Egyelőre ez nem tűnik túl valószínűnek, de még sok idő van áprilisig, szóval nem lehet ezt a lehetőséget sem kizárni. A balliberális pesti értelmiségben, ahol négy éve még az volt a divatos nézet, hogy aki az ellenzéki összefogás ellen elindul vagy nem rájuk szavaz, az a Fideszt tartja hatalomban, úgy látszik, kezd beérni a túl nagy Tisza-győzelemtől való félelem. Legalábbis erre utalgat a Humanisták néven pártot alapított Barabás Richárd-Cseh Katalin-duó, akik szerint alap, hogy a Tisza vezetésével kell majd kormányt alakítani, de valami más is kell mellé. (Persze él ilyenkor az ember a gyanúperrel, hogy talán nem is annyira a hatalomkoncentráció fölötti aggódás, hanem vagy a politikai túlélésük motiválja őket, vagy volt az a pénz, de maradjunk egyelőre a hivatalosan kommunikált érveiknél.)
Nem egészen két hete Böcskei Balázs és Tóth Csaba politológusok egy esetleges tiszás kétharmad veszélyeit boncolgatták a Háttértudás című podcastjukban. Tóth Csaba azt fejtegette, hogy szerinte az emberek nagy többsége az elmúlt ciklusok kétharmados Fidesz-uralma ellenére sincs teljesen tisztában azzal, hogy a kétharmad tényleg teljhatalmat jelent a magyar alkotmányos rendszerben, és igazából egy csomó mindent még így sem csinált meg a Fidesz, amit kétharmaddal megcsinálhatott volna. Technikailag végül is ez igaz, hiszen kétharmaddal azt is beleírhatták volna az alkotmányba, hogy aki nem a Fideszre szavaz, annak elkobozzák a vagyonát, aki nyilvánosan bírálja a kormányt, annak kivágják a nyelvét, és hogy az EU ne pattogjon, eleve kilépünk onnan. És persze ha a kétharmad teljhatalmat jelent, akkor az teljhatalmat jelent majd a Tiszának is, folytatja Tóth. Ők kétharmaddal ugyanúgy megléphetnek majd elvileg bármit, akár a fideszesek választójogát is megvonhatják.
Nyilván ezek extrém példák, amik egy határon túl a politikai racionalitásnak is ellentmondanak. A lényeg, hogy bármilyen rossz is, amit a kétharmados teljhatalmával művel a Fidesz, mindig lehetne rosszabb. És ha egy másik párt lesz kétharmaddal hatalmon, akkor sincs garancia arra, hogy attól minden jobb lesz.
Az elmúlt tizenöt év fényében teljesen érthető, ha bármilyen párt egyedüli kétharmados uralmától ódzkodik valaki. Csakhogy kétharmad nélkül a legfontosabb közjogi kérdésekben erősen korlátozva lesz a mozgástere egy tiszás kormánynak, és könnyen az lehet a dolog vége, hogy egy ciklusnyi béna kacsázás után az ígért rendszerváltás helyett megint a Fidesz tér vissza a hatalomba.
Nyilván erre a problémára az ideális megoldás az lenne, ha lenne egy masszív többsége a kormányzáshoz a Tiszának, de a kétharmados döntésekhez szükségük lenne egy másik kisebb pártra. Erre apellálnak a magukat a liberális-progresszív/baloldali értékek garanciájaként láttató kispártok: a DK, a múlt héten bejelentett, majd a Partizán stúdiójában gyakorlatilag megsemmisült Humanisták, de még a Kutyapárt is. Sőt, ki tudja, még az is lehet, hogy nem ők, hanem végül a Mi Hazánk tesz keresztbe az egypárti teljhatalomnak.
Mindenesetre az ideális megoldás jelenleg kevésbé tűnik reálisnak, ugyanis a legvalószínűbb, hogy ezen kispártok többsége nem jut be a parlamentbe, és amennyiben továbbra sem tudnak az 5 százalékos bejutási küszöbhöz közelítő, de inkább afölötti támogatást felmutatni, úgy a potenciális választóik a biztonság kedvéért, a Fidesz leváltása érdekében inkább a Tiszára fognak ikszelni.
Itt jön képbe a B-megoldás, amivel kapcsolatban kulcskérdés, hogy milyen kvalitású emberek lesznek a Tisza képviselői – ez az, amibe elvileg mindannyian beleszólhatunk.
Százvalahány autonóm embert!
Más fékek és ellensúlyok hiányában csak abban bízhatunk, hogy egy esetleges kétharmados Tisza-többség nem 133 orbáni-szarkasztikus értelemben vett bátor mamelukból, hanem – legalább részben – valóban bátor, tartással bíró autonóm emberből áll majd, akik nem önálló gondolkodásra képtelen gombnyomkodó pártkatonák, hanem vannak számukra határozott vörös vonalak, amiket akkor sem lépnek át, ha egyébként megtehetnék.
Talán naivitás ilyesmiben reménykedni (pláne az „agyhalott” EP-képviselőkkel kapcsolatos tapasztalatok fényében), de mégis, e tekintetben van egy fontos különbség a Tisza és a Fidesz között. A Tisza egy új párt, aminek a Fidesszel ellentétben nincs tömeges tagsága és jelentős szervezeti beágyazottsága, helyi erőközpontjai, kiskirályai, erős gazdasági hátországa. A Tisza-szigetek formálisan és jogilag nem kötődnek a párthoz, tulajdonképpen csak segítő önkéntesek közösségei. Közülük egyébként, akiket megkérdeztem arról, hogy mi lesz, ha Magyar Péter Orbánhoz hasonlóan visszaélne egy kétharmados felhatalmazással, egyöntetűen felhördültek, hogy akkor ők mennének ki először tüntetni. Remélem, hogy tényleg így lenne, de ők nyilván a talpasok, nem a leendő képviselők.
Mindenesetre nem túl valószínű, hogy mind a 106 körzetben olyan jelölteket állítana majd ki a Tisza, akik a párthoz az észszerűség határain túl is végletekig lojálisak, és bármilyen ártalmas, netán antidemokratikus hülyeséget megszavaznának Magyar Péter kedvéért – úgy, ahogy azt a fideszesek teszik Orbán kedvéért.
„Agyhalottakból” csak 10 jelöltet kellett kiállítani, de azért 105 közé lehet esély olyanokat is beszavazni, akik kellően autonóm személyiségek ahhoz, hogy nemcsak a Fidesszel és a propagandával, de akár a Tiszával és Magyar Péterrel szemben is tökösek tudjanak lenni, ha sajátjaik esetleg hatalmi visszaélésekkel próbálkoznának.
Talán ez még akkor sem túlzott optimizmus, ha a jelöltkiválasztási folyamat az elején és a végén is zárt: az első három jelöltjelölt közül csak a szigettagok választhatnak, és bár a fennmaradó kettő közötti szavazás már bárki számára nyitott, a végső szó akkor is a pártvezetésé lesz. De még ezzel együtt sem gondolom, hogy a párt annyira szervezett lenne, hogy a jelöltállítás vége 105 agyhalott mameluk lenne.
Szóval aki szeretne rendszerváltást, de közben tart is egy esetleges Tisza-kétharmadtól, az annyit mindenképp megtehet, hogy részt vesz a jelöltkiválasztás nyitott részében, és próbálja a körzetében kiszűrni, hogy melyik a kevésbé simulékonynak tűnő, eleve karrierrel és egzisztenciával bíró (így a politikától nem függő) jelölt. Reméljük, hogy lesznek ilyenek, aztán a kiválasztási folyamat végén talán már jobban láthatjuk, hogy mennyire reális egyáltalán a Tisza-kétharmad dilemmája.
(Bakó Bea)
A keletnémet, aki panaszkodás helyett csinálja
Jó egy éve nagy visszhangot kapott a német egység után 35 évvel is tapasztalható keletnémet vs. nyugatnémet konfliktusról szóló Gemišt-cikk – amiben szó volt arról, hogy a német médiában a keletnémetekről többnyire sztereotípiák alapján, a „Külföld” rovat hangvételének megfelelő anyagokban számolnak be, mintha azok egy elmaradott helyen élő egzotikus szocialisták vagy putyinisták lennének, akikkel nehéz beszélni, akiket lehetetlen meggyőzni. A fő oka ennek az, hogy a német nyilvánosság szerkezete a tőkeerős nyugati médiavállalatoknak köszönhetően olyan, hogy keletnémet hangok lényegében meg sem jelennek benne, nincs országos keletnémet napilap, nincs érdemi méretű keletnémet médiacég – azaz miközben a 13 milliós lakosú Bajorországnak saját országos pártja (CSU), országos napilapja (Süddeutsche Zeitung) és kétségkívül nagy befolyása van a német politikára, addig a lakosságot tekintve ugyanakkora, területét tekintve sokkal jelentősebb egykori NDK-nak gyakorlatilag semekkora, a német kormányok mindenkori „keletnémetbiztosa” pedig egy lesajnált poszt, amit helyben leginkább súlytalannak, vicckategóriaként kezelnek.
Az utóbbi években ezen belső diszkrimináció miatt egyre többen outolják magukat vagy épp tartják magukat tudatosan keletnémetnek. Ebből mára egy dacból vállalt identitás lett, szubjektívan és kicsit romantikusan összefoglalva egy, a dolgokra árnyaltabban, pragmatikusabban, kevesebb ideológiával tekinteni akaró, az autoritásokat többnyire megkérdőjelező, kicsit kispolgári, de büszke lokálpatrióta identitás, ami kritikusan tekint nemcsak a szövetségi Németországra, de az EU-ra, a NATO-ra és az USA-ra is, számonkérve a nagy, rendszerváltáskor ígért eszmények gyakorlati megvalósulását – akit érdekel, hogyan néz ki és miről mit gondol egy ilyen keletnémet, csak olvassa el a Jan-Peter Warnkéval készített interjúnkat.
A szélsőjobboldali AfD nagy kelet-németországi menetelésével – 2026-ban azt mondják, Szász-Anhaltban és/vagy Mecklenburg-Előpomerániában felállhat az első AfD-s vezetésű tartományi kormány – és a Sahra Wagenknecht-féle, február óta következetesen a parlamentbe való bejutásuk mellett kitartó, amellett érvelő BSW itteni erős jelenlétével a nyugatnémet közvélemény is egyre inkább érdeklődni kezdett „a kelet” iránt: azok ott hogyhogy ilyenek? Miért szavaznak kommunistákra meg nácikra, akikre mi soha nem szavaznánk? Olyan jó volt nekik a nyolcvanas években Moszkvában sorban állni cipőért meg az NDK-ban rohadni, hogy kérik vissza az orosz gázt? Vagyis 35 évvel a rendszerváltás után – nem kis részben az AfD-s sikerekkel zárult szászországi és türingiai tartományi választások miatt – társadalmi párbeszéd kezdődött a kelet és nyugat között, számtalan erről szóló könyv jelent meg, a talkshow-kban ez volt a téma, de mégis, az alapok nem változtak. A Merz-kormány nem lett keletnémetesebb, a gazdasági szerkezet maradt ugyanannyira nyugatnémet.
Most úgy néz ki, ez elkezd megváltozni, még ha csak a médiában is: az addig fővárosi helyi napilapként kezelt Berliner Zeitungot egy vállaltan keletnémet nézőpontú, a mainstreamből kibeszélő lap megteremtése érdekében pár éve megvásárló, majd a nyilvános példányszám-auditálásból kiszálló keletnémet gyökerű IT-befektető, Holger Friedrich ugyanis új helyi napilapokat akar indítani az összes keletnémet tartomány fővárosában. A neveket nem bonyolítja túl. Nem az NDK-beli pártlapok címeit elevenítené fel (mint az itthonról is ismerős Volksstimme vagy Freie Erde, azaz Népszava és Szabad Föld), hanem a Berliner Zeitung mintájára Erfurt, Drezda, Magdeburg, Schwerin, Potsdam neveiből képezne egy-egy Zeitungot. Az ötlet onnan jött, hogy Friedrich kiadója számtalan telefonhívást kapott főleg Drezdából, hogy nagyon jó lett az átfazonírozott Berliner Zeitung, de kár, hogy az főleg Berlinről szól, kellene valami nekik is, mert a helyi lapok, úgy érzik, nem nekik szólnak.
Az ötletben nem az a nóvum, hogy valaki helyi lapokat indít, hiszen ilyenek vannak – változó minőségben persze, a lipcsei Leipziger Volkszeitung és a drezdai Sächsische Zeitung egészen jó például, a potsdami Märkische Allgemeine viszont arról volt híres mindig is, hogy provinciális, igaz, ez a jelző egy helyi napilapra nézve nem feltétlenül negatív és dehonesztáló, sőt –, még ha a tendencia az is, hogy ezeket racionalizálják, leépítenek helyi kiadásokat (mintha a győri Kisalföld napilap Csornán Rábaközi Krónika, Mosonmagyaróváron pedig Magyar Nyugat néven jelenne meg, majd ezeket megszüntetnék és utána mindenki az egyen-Kisalföldet kapná – Demeter Szilárd ugye ezt csinálta pár éve több székelyföldi napilapnak a Székelyhon márka alá történő bepakolásával), mindent tartományi szintre integrálnak. Az érdekes itt az, hogy ki, milyen háttérrel, motivációval miféle keletnémet médiát épít.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.