Brüsszel tuszkolja épp be az EU-ba, de nem Ukrajna, mi az?
Hát Montenegró. Sikerül-e nekik 2028-ig? Helyszíni riport
Miközben a nagy narratíva Ukrajna EU-csatlakozásáról szól pro és kontra, az orosz-ukrán háború árnyékában van egy apró balkáni ország, ami jelen állás szerint éveken belül tagja lesz az Európai Uniónak, mindezt úgy, hogy ebben a magyar kormány nemhogy nem gáncsolja, hanem aktívan segíti. A 600 ezer lakosú Montenegró 2028-ra, de legkésőbb 2029-re az Európai Unió tagja lehet – ebben nemcsak helyben, de Brüsszelben is biztosak. Whatsappon lezavart kormányülések, kiüresített államkassza, nagyszerb nemzeti álmok, sikerkényszer: Podgoricában, Nikšićben, Ulcinjban és Strasbourgban ástunk mélyre, hogy megtudjuk, mi van a hangzatos szólamok mögött.
(A riport olyan hosszú, hogy kettészedtük. Ez az 1. rész, a második fele hétfőn jön majd.)
A fekete hegy országa – akár az olasz Montenegró, akár a délszláv Crna Gora elnevezést fordítjuk le, ez lesz a megfejtés. Akár repülőn szállunk le a podgoricai repülőtéren, akár autóval jövünk Szerbia vagy Bosznia-Hercegovina felől, a magas hegyek gyönyörű látványát nem tudjuk kikerülni. A kicsiny, mindössze 620 ezer lakosú Montenegró fővárosában, Podgoricában azt mondják, az ország legalább harmada lakik. Neve árulkodó, annyit tesz, hogy a hegy alatt. Egy nagy fennsík terül el körülötte, ami egészen a montenegrói-albán határt jelölő Shkodrai-tóig húzódik, és olyan kedvezőek a mediterrán forró száraz nyarat, enyhe telet jelentő klimatikus viszonyok, hogy itt, rögtön Podgorica határában található egész Európa legnagyobb összefüggő szőlőterülete is. Noha Montenegró eredeti fővárosa a Kotori-öböl fölött, a hegyekben található és emiatt jobban védhető Cetinje volt, az eredetileg apró és muszlimok lakta Podgorica fekvése kedvezőbb volt. A szocializmus éveiben ezért alaposan felduzzasztották panelokkal és egy szocialista városközponttal az akkor Titogradnak hívott várost. Az építkezés ma is folyik, évről évre komplett sokemeletes tömbházakból álló lakóparkok és plázák bukkannak fel a mezőn a város minden oldalán, az ingatlanárak pedig a budapestiekkel vetekednek. Csak a hegyek alatti, dimbes-dombos részen nem építkeznek: ott villákat és római romokat találunk.
Ki sincsenek rendesen táblázva azok a romok, a magas oszlopokra szerelt térfigyelő kamerákból lehet kikövetkeztetni, hogy merre kell keresni őket. Van körülöttük egy alumíniumkerítés, egy nyitott kapu és egy tábla arról, hogy az állagmegóvásra valamikor szereztek EU-pénzeket. Meg egy bezárt fabódé, amit nem használ senki. Az egymásra merőleges utcákból álló, azaz a római urbanisztika szabályait magán viselő, a Krisztus utáni 1. századra eredeztetett város, Doclea egykori épületeinek alapjai még a méteres gazból is jól láthatóan kiemelkednek. Noha a Balkánon
megszokott dolog, hogy mostohán bánnak a történelmi örökséggel, ennek minősített esete, amit ezekkel a romokkal művelnek – pláne mivel itt, a Morača és a Zeta folyók összefolyásánál kezdődött Montenegró története.
Noha addigra földrengések és a gótok támadásai miatt már nem volt lakott, a 9. század környékén ideérkezett szlávok a római városról nevezték el az első montenegrói államalakulatot, a latin Doclea névből saját fonetikájuk szerint megalkotott Dukljai Királyságot. 1077-ben ez volt az első délszláv állam, amelynek a római pápa adott koronát, a Rex Sclavorum, a szlávok királya címmel együtt. Ugyan a terület később a középkori szerb királyság része lett és azóta is rendszeresen van dolga egymással a két országnak, Montenegró nem Szerbia leágazása, hanem egy másik sztori – aminek a megértéséhez rendre vissza kell majd nyúlni kicsit a múltba.
Ljubomir Filipović Arizonában él, Zoomon bejelentkezve az irodájában látványosan kihelyezte maga mögé a montenegrói mellett az amerikai zászlót is. Politikai elemző, geopolitikai szakértő, az egyik legolvasottabb montenegrói portálon, a CDM-en napi rovatot visz. Mint meséli, a függetlenségnek és az államiságnak itt ezeréves története van. A római kori Docleával kezdi: a mai Montenegrón keresztül húzódott a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalom határa, és ugyanaz a vonal jelentette a határt Velence és az Oszmán Birodalom, majd később a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom, azaz a nyugat és a kelet között. „Ugyan a török uralomnak sokáig ellenálltak, 1496-ban az Oszmán Birodalom elfoglalta Montenegró nagyrészét – ekkor a törökökkel a hegyekben harcoló montenegrói társadalom visszatért a klánszerű működéshez, a klánokat pedig a vladikának, fejedelemnek nevezett mindenkori ortodox püspök fogta össze. Miután az ortodox püspököket köti a cölibátus, a tisztség nem tudott apáról fiúra szállni, így azt mindig az unokatestvér kapta. A vladikák a montenegrói kontinuitást jelenítették meg az új török valóságban.”
A 19. században a vladikák dinasztiája végül királyi családdá vált, Montenegró pedig 1878-ban független és szekuláris állammá, amely részt vett a balkáni háborúkban és az első világháborúban is, utána pedig Jugoszlávia autonóm és a többiekkel egyenlő jogokat kapott tagköztársasága lett. Mint mondja, a külső felületes szemlélő talán azt gondolhatja, hogy Montenegró Szerbiából vált volna ki 2006-ban, de nem, sosem volt része Szerbiának – mindössze ez a két ország maradt a végén Jugoszláviában. A szerb szál neuralgikus pont helyben: a szerbek többsége szerint Montenegró is szerb sztori.
A Balkán országai annak az áldozatai, hogy későn, a 19. század végén kezdtek bele a nemzetépítésbe, miután ezek a konstrukciók viszonylag sikertelenek lettek, hiszen egymással versenyeztek – így Filipović. Montenegróban a királyi család pedig a szerb konstrukciót, a nagyszerb nacionalizmust támogatta, miután a vladika gyökereikre hivatkozva szerették volna uralni Szerbiát is. Végül a jugoszláv egység győzött, és egészen a kilencvenes évekig nem bolygatták a kérdést helyben.
Miért vált Montenegró függetlenné?
Ahhoz, hogy Montenegró függetlensége ismét felmerüljön, a délszláv háború borzalmai kellettek – és az, hogy egyre hangosabbak lettek helyben azok, akik ki akartak maradni belőle. Miodrag Vlahovič, a 2006-ban önállósodott ország első külügyminisztere, a kilencvenes évekbeli békemozgalom egyik vezetője Podgorica falusias hangulatú muzulmán óvárosában adott interjút (a komplett beszélgetés itt olvasható vele) – ő akkoriban egy kis, liberális és függetlenségpárti, mondhatni szeparatista pártban politizált, amely állásponttal akkor még kisebbségben volt.
A kilencvenes évek elején, mint mondta, Montenegrót Slobodan Milošević és a nagyszerb nacionalizmus önkéntes foglyaként kell elképzelnünk: „Az emberek nagyrésze támogatta a belgrádi vonalat – részben az amiatti félelemből, hogy ha nem teszünk így, akár itt is kitörhet egy polgárháború.” A belgrádi állampárt montenegrói lerakatában 1996-1997-ben belharcok törtek ki, az elégedetlen frakció az élén Milo Đukanović-tyal átvette a párt és az ország irányítását, és miután látták, hogy Milošević regnálásának csúnya vége lesz, szembefordultak vele – ehhez pedig kapóra jött nekik is a függetlenég mint célkitűzés.
Montenegró első embere Milošević hátbaszúrásával, nyugatos szólamaival gyorsan a nyugat kedvencévé vált. Így és ezért sikerült semlegesnek maradnia 1999-ben, amikor a NATO Koszovó oldalán beavatkozva a konfliktusba Szerbiát bombázta. Majd miután 2000-ben a szerbek lemondatták Miloševićet, a függetlenné válás halogatásával taktikailag elkezdtek időt húzni, hogy se az új, demokrata belgrádi kormányt, se a nemzetközi partnereket ne haragítsák magukra. Az egyik legerősebb partnerük Németország volt akkoriban: az, hogy Milošević bukásával szinte egyidőben engedték használni nekik a német márkát (majd az eurót) a hiperinflációtól fulladozó jugoszláv dinár helyett és nem kellett újra bevezetniük az 1918-ig használt montenegrói perpert,
óriási segítséget jelentett abban, hogy leváljanak Belgrádról és működjön a montenegrói gazdaság. Meg abban is, hogy demonstrálják: ők a nyugathoz akarnak tartozni, ezért kell nekik annak pénze – eleve ezzel érveltek a függetlenség mellett, mondván Szerbiával együtt annak múltja és cipelt terhei (háborús bűnök, Koszovó ügye) miatt csak nagyon soká vagy soha nem lesznek EU- és NATO-tagok,
egyedül viszont simán. A világ azonban nem akart még egy erőszakos konfliktust a horvátországi, a boszniai, majd a koszovói háború után – éppen ezért az EU a 2006-os montenegrói függetlenségi népszavazáson az igenek arányának küszöbét a szokásos 50% plusz 1 szavazat helyett megemeltette a leadott voksok 55%-ára, mondván azt úgysem érik majd el, ha viszont mégis, a népakarat legalább egyértelmű lesz. Utóbbi történt: 55,5% szavazott a függetlenség mellett, 44,5% ellene.
Mint az akkori külügyminiszter fogalmaz: „A régió más országaival ellentétben mi mindezt békésen, demokratikusan, vérontás nélkül értük el. Ez történelmi precedens volt azon Montenegróban, amelynek múltja tele van háborúkkal és függetlenségi felkelésekkel.” Pláne úgy, hangsúlyozza, hogy a muszlim vallású bosnyák és albán kisebbségek szavazatai nélkül nem jött volna össze az 55%. Mint Miodrag Vlahović mesélte, őt sokan kinevették, amikor azt hangsúlyozta, hogy még ha Mahatma Gandhi is lenne hatalmon Belgrádban, ők akkor is függetlenek akarnának lenni: „Ez nem Miloševićről szólt. Ez történelemről, hagyományról, identitásról, nemzeti érdekekről, stratégiai irányról és a jogainkról szólt. Mert Montenegró létezik, és kik vagyunk mi, hogy tagadjuk évszázadok lenyomatát és tapasztalatát?”
A rossz nyelvek és főleg cinikus belgrádi hangok szerint azonban a függetlenségi folyamatot hol a miniszterelnöki, hol az elnöki posztról levezénylő Milo Đukanović bizniszei és azok védelme jelentették a fő szempontot – elvégre ha addigi kiskirálysága önállóvá válik, övé lesz ott az ügyészség, a bíróság, minden, ha pedig a nyugat szája íze szerint kormányoz, úgy nemzetközi védelmet is kaphat. Számos oknyomozó cikk őt sejti ugyanis a kilencvenes évek nagy montenegrói cigarettacsempészetének hátterében – amivel nemcsak a háború alatt Jugoszláviára kivetett szankciókat élték túl, de látványosan meggazdagodott ezalatt a politikus komplett családja, akik ma az országban bankot, hotelokat, nagyvállalatokat tulajdonolnak. A Đukanović politikai szövetségesének számító Miodrag Vlahović árnyalja a képet, szerinte mindig minden attól függ, milyen nézőpontból és milyen érdekből beszélünk róla: „1994-ben egy olasz diplomata kimondta nekem, hogy a dohánycsempészet tulajdonképpen az olasz szürkegazdaság exportja a Balkán felé. Tíz évvel később aztán az olaszok feljelentették emiatt Đukanovićot és másokat…”
Az országot 1991-2020 között gyakorlatilag egy személyben uraló, „az első blikkre is a térség legkarizmatikusabb maffiafőnökének kinéző” Đukanović Montenegrójáról mindenki tudta Brüsszelben, hogy egy maffiafészek – magyarázza egy névtelenséget kérő, a balkáni bővítéssel évtizedek óta foglalkozó európai parlamenti képviselő Strasbourgban. Mint a politikus mesélte, amikor 2018-ban a helyi illegális dohánybiznisz után nyomozó helyi tényfeltáró újságírót, Olivera Lakićot egy ismeretlen lábon lőtte, egy brüsszeli EP-delegáció felkereste a montenegrói vezetőt, hogy az elmagyarázza, hogyan fordulhat elő ilyesmi egy EU-tagjelölt országban. Ő a történteket a nyugati politikusok megdöbbenésére azonban nem a montenegrói sajtószabadság, hanem az ország jó külföldi megítélése elleni támadásként értékelte,
majd nagy átéléssel és részletességgel ecsetelni kezdte, hogy ha valakit a térde alatt egy bizonyos ponton eltalálnak, ott sem csontot, sem vénát nem ér a golyó, viszont hatalmas fájdalmat képes okozni. Tátott szájjal hallgattuk a döbbenettől
– így az EP-képviselő. Hogy ki rendelte meg a támadást, nem tudni azóta sem, az ügy még mindig bírósági szakaszban van, és hamarosan elévülhet.
Azt még ellenfelei is Đukanović javára írják, hogy regnálása vége felé már egyre demokratikusabban kormányzott, a korrupció és családja meggazdagodása azonban fegyvertényként kevés volt ahhoz, hogy ellenzéke sikeresen leváltsa. (Hogy pontosan milyen bizniszek voltak körülötte, most nem tárgyaljuk, a bukásakor már részletesen megtettük.) Ahhoz a Szerb Ortodox Egyház kellett, amely 2020-ban Montenegró egyik legszebb helyén, a sziklába vájt ostrogi kolostorban ültette le tárgyalóasztalhoz az ellenzéki pártokat, hogy közös nevezőre hozza őket. Urbánus liberálisok, albán kisebbségiek, nagyszerb nacionalisták, putyinisták, nyugatos balközép – a ténylegesen kommunistáktól fasisztákig tartó koalícióra még a 2022-es magyar ellenzéki összefogás sokszínűségét dicsérő Márki-Zay Péter is irigykedve nézett volna.
A Belgrádból irányított egyház jelentős akadályt jelentett a Đukanovićék által elkezdett nemzetépítésben, annak vezetői és pópái ugyanis igazodva a belgrádi mainstreamhez, lekicsinylően beszéltek Montenegróról, megkérdőjelezték az ország és népének létét, identitását, mondván ők voltaképpen hegyi szerbek.
A hatalom problémája épp ez volt: hogy – noha Montenegró 20%-a, az albánok és a bosnyákok muzulmánok – a hívők 70%-a ortodox, többségük pedig a szerbek kezében van, nem pedig egy montenegrói nemzeti egyháznál, mint máshol szokás.
Az egyelőre sikertelen egyházszakadás
Montenegrói Ortodox Egyház persze létezik – ez ma egy 1993-as alapítású, 2001-ben államilag is elismert vallási szervezet, amely arra hivatkozik, hogy az 1918-ig, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alapításáig fennálló montenegrói ortodoxia, azaz a vladikák hagyományának folytatója volna. Őket az alapításkor pont Vlahović exkülügyminiszter pártja támogatta, az egyház célja pedig az, hogy magának meg/visszaszerezze az összes, Szerb Ortodox Egyház által tulajdonolt montenegrói vagyont, az összes templomot és kolostort ideértve. Nekik ugyanis ilyenjeik alig vannak, a szertartásokat gyakran szabadtéren vagy lakóházakban tartják. Kotor belvárosában látványos a különbség a két egyház között: míg a szerbeké az ottani katedrális, amin gigantikus méretű szerb zászló lengedezik, addig a montenegrói egyházé mindössze egy aprócska kápolna egy eldugott szűk kis utcában. A problémájuk azonban az, hogy nem ismerik el őket autokefál egyházként – erős ellenük a szerb lobbi. (Térségbeli kontextus: a Macedón Ortodox Egyházat 2022-ben végül elengedte a Szerb Ortodox Egyház, 56 évnyi önállósodási küzdelem után autokefál státuszt biztosítva nekik.)
Az országban élő 70%-nyi ortodox hívők 10%-át fedik csak le, Szent Jovan Vladimir alakja köré építve magukat – ő egy 1016-ban mártírhalált halt dukljai uralkodó volt, akit a Szerb Ortodox Egyház is szentként tisztel, sőt, ő volt az első szent uralkodójuk. A montenegrói nemzetépítésnek a szent azonban kapóra jön, elvégre így a Dukljával való kontinuitást vallási köntösbe is helyezheti és őrá hivatkozva plasztikusan bizonyíthatja, hogy Montenegró története régebbi az 1166-os középkori szerb államénál, pláne az 1219-ben alapított szerb egyházénál. 2005-ben, a függetlenség kikiáltása előtt konfliktus is kirobbant abból, hogy a Skadari-tó és a tengerpart közötti, 1594 méter magas Rumija-hegyre a Szerb Ortodox Egyház jugoszláv katonai helikopterekkel felvitetett egy azóta az időjárási viszontagságok miatt elég rossz állapotban lévő bádogtemplomot, szimbolikusan kisajátítva ezzel a szent kultuszát, elvégre addig hagyományosan többvallású, az ortodoxok mellett katolikusok és muszlimok részvételével zajló körmenetek is mentek fel a hegyre, nemcsak az ő egyházukhoz tartozók – a lépést a kutyák területkijelölő vizeléséhez hasonlító montenegrói nacionalisták szerint Szent Jovan Vladimirt másodszorra is megölték.
Đukanović látta, hogy Montenegró legégetőbb nemzetbiztonsági ügye a Szerb Ortodox Egyház tevékenysége, elvégre ők azok, akik meghatározzák a montenegrói nemzetépítés régi ellenfelei, a helyi szerb nacionalista pártok identitáspolitikáját is – hiába vitte be a NATO-ba az országot, a belgrádi befolyás megmaradt. EU-s országokban is előfordul, hogy erős az egyház, elég, ha Horvátországra, Olaszországra vagy Lengyelországra nézünk – Montenegróban azonban a Szerb Ortodox Egyház az állam és a montenegrói identitás alapjait kérdőjelezi meg, és miután a nekem nyilatkozó helyi elemzők egybehangzó véleménye szerint azt részben Moszkvából irányítják, kifejezetten a montenegrói identitás ellen dolgozik. Mint a szerb egyház kisöprését nemzetbiztonsági okokból régóta szorgalmazó Miodrag Vlahović magyarázza: „Szerbia egyháza Montenegróban egy megszálló egyház, történelmileg, jogilag és a valóságban is idegen test a montenegrói társadalomban. Ők egyszerre forrásai, platformjai, ügynökei és végrehajtói a nagyszerb nacionalista ideológiának.”
Đukanović megpróbálta helyzetbe hozni a szerbek kárára a montenegrói egyházat azzal, hogy 2019-ben elfogadtatott egy törvényt a parlamenttel, miszerint minden egyháznak bizonyítania kell, hogy a már 1918 előtt épített ingatlanjaik a montenegrói függetlenség 1918-as elvesztése előtt is az ő kezeikben voltak. Ha pedig ez nem sikerül – mivel elég hiányosan dokumentálták az ilyesmit –, akkor az adott ingatlan tulajdonjoga az államra száll, amely aztán egy nagy és Szerbiától független montenegrói ortodox egyház megteremtése érdekében az addig kicsi montenegrói egyháznak adná ezeket tovább. A parlamenti szavazást Andrija Mandić, a nagyszerb nacionalista tábor vezetője vezetésével megpróbálták minden létező eszközzel, többek közt könnygázgránáttal megakadályozni, végül a rendőrség gázmaszkban érkező egységei őrizetbe vették őket – amire Mandić úgy reagált, az egyházáért ő kész akár meghalni is. A Szerb Ortodox Egyház számára ez tényleg élet-halál kérdése volt, a szavazás után többezres vallási meneteket indítottak tiltakozásként és számos tömegtüntetés vette kezdetét – nemcsak a szerb egyház mellett, de a Đukanović-rendszer ellen is, amire utóbbiak tömeggyűlésekkel válaszoltak, amiken Montenegró önállóságát és identitását féltették. Az ellenzéknek kapóra jött, hogy az egyház tömegeket képes mobilizálni, és fel akartak ülni erre a vonatra ők is, így ígéretet tettek arra, hogy ha hatalomra jutnak, normalizálják az állam-egyház viszonyt.
Izgalmas volt a dilemma: maradjon a nyugatos diktátor, aki már csak bizniszei védelme érdekében is kitart a függetlenség és a montenegrói szuverenitás növelése mellett, vagy legyen vége az ottani NER-nek és legyen demokrácia, akár annak árán is, hogy miután paradox módon az odahaza az autoriter Vučićot támogató szerb egyház fogja össze az ellenzéket, a függetlenség és önállóság akár ki is üresedhet a borítékolhatóan erősödő szerb befolyás miatt? Montenegró utóbbit választotta.
Amikor a nyugat és a kelet összefog
A Kotori-öbölben még október közepén is lehet fürdeni. A levegő kellemes, 24 Celsius-fok, a tenger sem hidegebb, és nemcsak az idetévedt északnémetek, hollandok merészkednek be a vízbe, hogy még egyszer utoljára úgy tegyenek, mintha még mindig tartana a nyár. A Kotori-öböl nemcsak Montenegró legszebb partszakasza, hanem egész Európáé, ez az ország egyik jelképe, büszkesége, a turizmusának alapja.
Az öböl legszűkebb részén, Kamenari és Lepetane falvak között olyan gyakran jár a komp, hogy a jó egyórás partmenti autózás helyett itt percek alatt át lehet jutni a túloldalra. Az egyik komp neve Trideseti avgust, azaz augusztus 30-a. Azt hihetnénk, a naptári nyár végét jelzi a turistáknak, mintegy melankolikusan a közelgő őszre, az elmúlásra figyelmeztetve, holott történelmi a dátum: 2020-ban aznap tartották a választást, amelyen a Montenegró függetlenségét megalapozó, de közben egy korrupt és autoriter rezsimet fenntartó Milo Đukanović pártját leváltották. Erről a dátumról kapta a nevét az állami hajózási cég kompja, az új kormány ugyanis
szimbolikusan jelezni akarta, hogy noha rendszerváltásnál kevesebb, azért kormányváltásnál több történt: vége lett a Đukanović-érának.
A BIRN újságíróhálózat montenegrói irodáját vezető, a helyi civil világból érkező, a kellemes napsütés és 20 fok ellenére a trieszti bórát idézően szeles őszi időjárásra panaszkodó Vuk Maraš megjegyzi: aki egy kicsit is követi a rendre a helyi klánok erőszakkal szegélyezett montenegrói viszonyait, annak kifejezetten furcsának hathatott 2020-ban a hatalom ennyire békés és gyors, zavartalan átadása, elvégre egy ennyire nagy embertől senki nem várta volna, hogy csak úgy kiadja azt a kezéből.
„Đukanović úriember módjára, csendben és visszafogottan távozott a hatalomból. 2020-ban elvesztette a parlamenti választást, és azt mondta: vesztettem, ez van. Amikor 2023-ban az elnökválasztáson legyőzték, azt mondta: kikaptam, ez van.”
Podgoricában rendszeresen látni, amint az unokájával sétál vagy játszóterezik.
Noha helyben mindenki csak találgat ezt illetően és mindezt pletykának minősíti, az európai parlamenti képviselő forrásom Strasbourgban közismert tényként kezelte, hogy évekkel ezelőtt köttetett egy megállapodás Đukanović és az EU, valamint az amerikaiak között azt illetően, hogy visszavonulásakor büntetlenséget élvez, amennyiben azt békésen teszi, és előtte még szakít az oroszokkal, és az EU- és NATO-integráció felé viszi el Montenegrót. „Đukanović minden nyugati szövetségesünk számára hasznosnak mutatkozott a kritikus pillanatokban: Slobodan Milošević ellen, Koszovó elismerésekor, az ország demokratizálásakor, Montenegró NATO-csatlakozásakor. Bizonyára rengeteg barátja van nyugaton, akik nyilván mind tisztában vannak a korrupciós vádakkal, de valószínűleg nem Đukanović az első olyan szilárd és megbízható partnerük, akinél ez felmerül” – magyarázza Vuk Maraš.
A dealt Strasbourgban azzal magyarázzák: Đukanović noha elvégezte a munkát – még egy homályos szerb-orosz puccskísérletet is leszerelt a NATO-csatlakozás előestéjén –, a jelenléte azonban egy idő után már teher volt Montenegró uniós ambícióit illetően, konkrétan kellemetlen volt az Európai Bizottságnak. Mint az EP-képviselő magyarázza: a politikus maffiavezér alakú árnyéka továbbra is rávetül pártjára, a DPS-re, amelynek ő a tiszteletbeli elnöki posztját tölti be. Brüsszelben ezért úgy látják, a pártrendezvényeken való szereplése mérgezi a montenegrói politikai klímát és gáncsolja a DPS megújulását is – ami azért kár a forrásom szerint, mert fiatal politikusaik jól képzettek, energikusak és tényleges alternatívát kínálnak.
A 2020-ban az Amfilohije metropolita által tető alá hozott széles koalíció igencsak sérülékenynek bizonyult, a parlamenti többségük mindössze egyfős volt. Azért a Đukanović-féle vallási törvény szerb egyháznak nem tetsző pontjait így is gyorsan sikerült módosítaniuk – ezt azonban a metropolita már nem érhette meg. Miután a járványügyi korlátozások ellenére is százasával fogadta a híveket, covidban elhunyt.
Az első, csak Amfilohije kormányának csúfolt szakértői kabinet az iránytalansága miatt szét is esett, amit aztán 2022-ben egy kisebbségi kormány követett – egy, a belgrádi irányvonalat is ügyesen figyelembe venni képes muszlim vallású, az albán kisebbségből származó politikus, Dritan Abazović vezetésével, meglepetésre a DPS külső támogatásával. Sokkal sikeresebbnek ez a konstelláció sem bizonyult, miután Abazović megegyezett a szerb egyházzal arról, hogy megvédik a vagyonukat, és ortodox templomokat csak az ő engedélyükkel lehet építeni – ami egyértelműen egy, a Đukanovićék által favorizált montenegrói egyház elleni lépés. A DPS meg is buktatta egy bizalmatlansági indítvánnyal a kormányt – ami még egy évig ügyvezetett ezután.
A DPS környékén azóta is óriási indulatokat vált ki a szerb egyháznak csak az említése is. Mint Miodrag Vlahović mondja: „Az egyház a montenegrói tevékenysége alapján lényegében egy terrorista szervezet, amely maffiahálózatokkal is kapcsolatban áll. Azok titkosszolgálati lehallgatásaiból kiderült, hogy a szervezett bűnözői csoportok velük egyeztették, hová rejtsenek el ezer darab Kalasnyikov-gépkarabélyt arra az esetre, ha 2020-ban nem ők [a DPS-ellenes összefogás] nyernének a választásokon.”
Ahol egy Whatsapp-chaten megy a kormányzás
Törvényszerű volt, hogy a 2020 előtti harminc év politikáját jelentő DPS és annak örök ellenzéke, a nyugatos irányt szidó nagyszerb nacionalisták mellé jöjjön valami új, valami más „az elmúlt 30 év” leváltásának ígéretével. Ez pedig a 2020-2022 közötti szakértői kormány 40 év alatti, külföldi egyetemeket végzett, addig pártonkívüli gazdasági miniszterétől, Jakov Milatovićtól, valamint pénzügyminiszterétől, Milojko Spajićtól jött végül. Ők a szakértői kormány bukása után alapított „Európát most” nevű mozgalmukkal az EU-csatlakozásra mint vágyra alapozva, a technokrata populizmust csúcsra járatva végső győzelmet arattak először a 2023-as elnökválasztáson Milo Đukanović fölött, majd megnyerték a 2023-as előrehozott parlamenti választást is.
A mai Montenegrót ők határozzák meg – persze csak részben, ugyanis Milatović államfő és a miniszterelnöki posztot elfoglaló Spajić közben elhidegült egymástól és egymás riválisa lett, utóbbinak pedig csak a nagyszerb nacionalistákkal közösen van parlamenti többsége. A parlament elnökének így azon Andrija Mandićot tették meg, aki korábban a NATO-t a szabadság ellenségének, Oroszországot az ortodox értékek védőjének nevezte – ő a házelnöki pozíciójánál fogva betekintést kaphat titkos NATO-dokumentumokba is. De úgy tudni, az ország gyakran szűrt infókat kap 2021 óta, amikor maga a titkosszolgálat vezetője tett publikussá CIA-ügynökökről anyagokat.
Az „Európát most” sikerének fő oka – magyarázza Mladen Grgić közgazdász, a 2022-ben megválasztott, a párt egyik alapítójának számító államfő, Jakov Milatović korábbi gazdasági tanácsadója egy Morača-folyó melletti belvárosi teraszon egy gyömbértea mellett – a messiásvárás. Pontosabban Šćepan Mali Montenegró-szerte ismert története. A 18. század második felében Maliról, egy ismeretlen gyógynövényes fickóról mindenki azt hitte, ő volna a meggyilkolt orosz III. Péter cár, akit valójában szerintük nem is öltek meg, hanem elmenekült Montenegróba – az emberek pedig a klánok folyamatos összetűzései miatt reményt keresve megtették ezt az embert Montenegró uralkodójának. Šćepan Mali a klánok egyesítésével létrehozta az első intézményeket és két vladika között uralkodva lerakta a modern állam alapjait – ez ugyan népmesének is hangozhatna, de száz százalékban igaz történet.
A fizetések a 2020-as kormányváltás előtt jó tíz éven keresztül stagnáltak Montenegróban, pár százalékkal nőttek csak annak ellenére, hogy a GDP ennél magasabb ütemben növekedett. Majd jött a 2020-as választás, azaz Đukanovićék leváltása, aztán a covid, a nagyszerb nacionalista identitáspolitizálás, és az emberek teljesen belefáradtak a politikába, elfásultak tőle – mígnem hirtelen jött egy ember, aki annyit mondott csak a montenegróiaknak: egy éven belül gazdagok lesztek.
„Spajić óriásplakátokra rakta azt a leginkább spamekből ismerős szöveget, hogy ön október 1-jétől 1000 eurót fog keresni. Az emberek pedig nem hülyék. Látták, hogy két választási lehetőség van: az egyik oldal azt mondja, fiskális szigor kell, mert gyenge a gazdaság, míg a másik 1000 eurót ígér. Nyilván tudták, hogy hazugság az 1000 euró és be lesznek csapva, de úgy számoltak, hogy ha Spajić végül csak százzal ad többet, mint amennyi most van, azzal ők már jobban járnak” – így Grgić.
A mozgalom iránti bizalom a Spajić-Milatović-páros minisztersége alatti intézkedéseikben keresendő – ahogy pártjuk neve is. „Európát most” néven eredetileg egy 2022-ben bevezetett intézkedéscsomagot értettek, ami a gazdaság kifehérítése érdekében csak regisztrálta a nyilvánvalót: megemelték havi 250-ről 450 euróra és egyúttal járulékmentessé tették a minimálbért, azaz a munkáltatók tisztán és legálisan is odaadhatták azt az összeget a dolgozóiknak, amit addig az alacsony minimálbérrel és egy borítékkal együtt kaptak. A háttere ennek az volt, hogy az állam átszervezte az egészségügy finanszírozását – azt a járulékok helyett egy másik zsebből állta.
Spajić azonban nem állt itt meg, a 2023-as választásra a pártja támogatottságát erősítendő ígért egy második csomagot, amit Mladen Grgić a makroökonómiai populizmus iskolapéldájának tart. Az „Európát most 2.” elnevezésű csomag ígérete szerint minden munkavállaló bére évről évre lineárisan 25%-kal fog nőni, egy munkanap 7 órából áll csak, a minimálbér pedig kezdésként 700 euró lesz az addigi 450 helyett. A 700 eurós minimálbér végül nem valósult meg: az érettségivel rendelkezők minimálbére 600 euró lett, a diplomásoké 800 – az emelés mértéke pedig leragadt 4-5%-nál. Az államigazgatásban emiatt azonban ma senki sem akar vezető lenni, mert egy osztályvezető és a legalacsonyabb rangú beosztottjának fizetése között 30% mindössze a különbség, miközben a felelősség egészen eltérő. Mladen Grgić csak fogja a fejét a kormány gazdaságpolitikája miatt: „Ez egy kísérlet, nem tudok olyan országról, ami bevezetett volna hasonlót, sőt, egy olyan helyi közgazdászról sem tudok, aki részt vett volna a kidolgozásában vagy méltatná azt.”
„Ha növeled a béreket, az növeli az árakat, amivel oda a versenyképességünk. Tulajdonképpen importra költjük a pénzt, azaz másokat gazdagítunk vele, vagyis Spajićék azt érték el a kísérleteikkel, hogy mások többet értékesíthessenek nekünk” – így Grgić. Mint mondja, az intézkedések hatására a kormánynak nem lett pluszforrása, a redisztribúcióból, a nyugdíjalapból és a kiesett bevételek miatt felvett hitelekből származó pénzeket osztogatja csak. A második csomag bevezetésével a kormány el is vesztette a vonzerejét: az infláció, az államadósság és az IMF-től érkező nemzetközi kritika delegitimálja őket az emberek szemében – és miközben már a nyugdíjalapból is költenek, az „Európát most” támogatottsága csökken, míg a szerb pártoké nő.
A montenegrói gazdaság szerkezete rendkívül előnytelen: nagyrésze turizmusból és a szolgáltatószektorból áll, ott van még a diaszpóra hazautalt pénze és a külföldi beruházások, érdemi termelés az országban nincs. Márpedig a turizmusban nincs semmiféle technológiai innováció, az évszázadok óta ugyanazon alapul, és így is alacsony árrésekkel dolgozik, ráadásul két éve lejtmenetben van. A montenegrói sajtó évek óta arról cikkezik, hogy borzalmas az infrastruktúra a tengerparton – a négysávos Tivat-Budva-út évek óta épül –, a légiközlekedési összeköttetések hiányosak – a legtöbb podgoricai ma már inkább Tiranából repül –, magasak az árak és rossz az ár-érték arány, az áfaemelés miatt rossz a megtérülés a turisztikai vállalkozások számára, és nincs elég munkaerő sem, miután mindenki inkább Dubrovnikban dolgozik a helyi bérek többszöröséért. Mint a korábban a tengerparti Budvában alpolgármesterkedő Ljubomir Filipović meséli: „A szezonban pár hónap alatt mindenki meg akarja magát annyira szedni, hogy az év többi részében kényelmesen ellehessenek az állami állásaikban, ahol aztán tulajdonképpen nem csinálnak semmit.”
Miközben a közélet légköre sokak szerint érezhetően szabadabb lett a 2020 előtti időkhöz képest, a kormány nagyobb fokozatra kapcsolt azt illetően is, hogy a saját pártkádereit, aktivistáit és azok családtagjait az állami intézményeknél és cégeknél kezdi el foglalkoztatni – így vásárolják meg az újságíró Vuk Maraš szerint az emberek szavazatait. Mint mondja, a 2020-ig tartó Đukanović-érához képest a duplájára nőtt a közalkalmazottak száma, és ma már ki se rúgják őket onnan, ha esetleg kritikát fogalmaznak meg a kormány irányvonalával kapcsolatban. Az államapparátus felduzzasztása miatt a magánszektorban egy darabig jelentősen megnőttek a fizetések, hogy versenyezni tudjanak az állammal, de ma már nem nagyon tudnak – miközben a fizetésemeléseket meg elviszi az infláció. Egy sor ember, aki a privátszektorban is elhelyezkedhetne, ezért inkább állami alkalmazott lesz, mert ott a szakszervezetek a követeléseikkel úgyis felnyomják majd a béreket.
Hogy a kormány mit miért csinál, jó kérdés, kritikusat kérdezni nem könnyű tőlük: a miniszterelnök a 2023-as megválasztása óta csak a teljesen ellenőrzött kérdéseket feltevő állami médiába teszi be a lábát, az újságírói kérdésekre és adatigénylésekre vagy lerázó vagy irreleváns válaszokat adnak. Egyszer egy tévéműsorban megkérték Milojko Spajić miniszterelnököt, hogy sorolja már fel az összes minisztériumot és minisztert, ő kínjában csak röhögött ezen. Annak ellenére, hogy mindössze 620 ezren lakják Montenegrót, a kormányban huszonöt miniszter ül, ezen felül még hét miniszterelnök-helyettes, vannak területek, amikért két-három minisztérium is felel – ez azért van, mert minden egyes kormánypárt étvágyát ki kellett elégíteni, meséli Vuk Maraš. A kormányzati munka hatékonyságára viszont nem lehet panasz:
„Számos kormányülést, szavazást Whatsapp-chatben zavarnak le, van, hogy éjfél után. A kormány titkára berakja a chatbe az aktuális napirendi pontot, megkérdezi, ki támogatja, a teljesen fogalmatlanokat leszámítva lassanként mindenki rákattint a lájk gombra, majd kiadnak egy közleményt, hogy mit szavaztak épp meg.”
Miközben az előző kormány még élőben közvetítette a gyakran vitákba torkolló kormányüléseket, Podgorica sokezer oldalas rendezési tervét napirendi pontként vitával és szavazással a mostaniak egy óra alatt átintették.
De kell is a tempó, azt pedig egy ideje nem helyben diktálják.
A riport második része jövő hét elején érkezik majd, utána a hírlevélben való kiküldés után ezen cikk alatt, ennek folytatásaként lesz olvasható a Gemišten, egyben. (A Substack mostohán bánik a hosszú levelekkel, ez is már a tűréshatárukon mozog.)
A cikkek megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.