Kire szavazunk? Hatan mondjuk el ugyanazt másképp
Hat endorsement a Gemišt szerzőitől
A választás előtti utolsó (legalábbis a szokások és terveink szerint utolsó) hírlevélben a pluralizmus jegyében hatan mondjuk el ugyanazt másképp: ki miért szavaz a Tiszára? Apró kikacsintásokkal a Kutyapárt és az egyre érdekesebben politizáló Mi Hazánk felé.
Két lehetőségünk van: önkényuralom, vagy kipróbálunk valami mást
(Bakó Bea)
Elég rosszul öregedett, amit a 2022-es endorsement-cikkemben írtam: röviden, akkor azért nem mentem el szavazni, mert nem győzött meg, hogy az ellenzéki összefogásnak az volt az egyetlen üzenete, hogy mindegy, csak vesszen az Orbán. Úgy voltam vele, hogy egyrészt oké, tényleg nagyon rossz az Orbán, haverokkal tölti fel az állami intézményeket, haverok kapják a közbeszerzéseket, közben pedig a kedvenc ellenségeit személyre szabott törvényekkel szívatja (CEU, NGO-k, Simicska, stb), és emellett még arra is van gondja, hogy szimbolikus identitáspolitikai ügyekkel idegesítse a liberális ellenzéket és az EU-t, mint például az LMBTQ-témájú könyvek lefóliázása „a gyermekek védelme” érdekében, vagy különadókkal kedveskedés az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak. Mégis, összességében ezek az intézkedések nem okoztak olyan szintű súlyos, szisztematikus elnyomást (például a listázott NGO-k tevékenységét nem lehetetlenítették el, és fel sem merült, hogy a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatához hozzányúljanak), ami felülírta volna bennem azt az aggályt, hogy az akkori ellenzék – soraiban például Gyurcsány Ferenccel – esetleg még sokkal rosszabb is lehetne, ha hatalomra kerül. Szóval inkább otthon maradtam.
Miközben én akkor otthon üldögéltem, az ember, akire most, 2026-ban szavazni készülök, elment és leszavazott a Fideszre, és még egy jó ideig egy fideszes/állami (ez ugye a pártállamban ugyanaz) háttérintézménytől kapta a fizetését. Most pedig azt ígéri, hogy elkergeti Orbánt, és bár a 2022-es ellenzékkel szemben próbál érdemi programpontokról is beszélni, azért erősen dominál most is „a mindegy, csak vesszen az Orbán” retorika: most vagy soha, ugye.
A helyzet azonban az, hogy 2022-vel szemben idénre odáig jutottunk, hogy tényleg mindegy, csak vesszen az Orbán. Amint elkezdte a Fidesz-kormány valódi veszélyben érezni az eddig megingathatatlannak hitt teljhatalmát, napról napra mutatja ki a foga fehérjét. Az eddig is pofátlan méreteket öltő nepotizmus és hatalomkoncentráció ártatlan csínytevés volt azokhoz az intézkedésekhez képest, amiket az elmúlt egy évben beígértek vagy meg is csináltak, és amelyekről 2022-ben még azt hittük, hogy ilyeneket legfeljebb Szerbiában, Törökországban vagy Belaruszban játszanak be.
Alább a saját gyűjtésű, nem teljes lista kb. időrendi sorrendben, tavaly tavasz óta:
Tüntetéseket tiltottak be törvénnyel, arcfelismerő kamerákat bevetve a békés gyülekezés alapjogát gyakorló állampolgárokkal szemben.
Sajtótermékeket és mindenkit, aki kritikus véleményt fogalmaz meg akár csak minimális részben külföldről (azaz még az EU-ból is) érkező forrásból, pályázatból, befenyítettek az ellehetetlenítési törvényjavaslattal – ettől előbb elálltak, de a kampányban újra beígérték a választás utánra. Itt már nem csak puszta listázásról, de konkrétan bankszámlák befagyasztásáról is szó van.
A legnagyobb ellenzéki párt aktivistáit, szimpatizánsait illegálisan megszerzett személyes adatok felhasználásával listázták, sőt, fenyegették.
A hazugságok és a háborús riogatás új szintjét hozták el mindenféle MI-videók terjesztésével.
Eközben épp ők eszkalálják a rossz szomszédi viszonyt egy háborúban álló országgal, amelynek állami szervekkel elraboltatták a pénzszállító autóit, annyira jogalap nélkül, hogy azt utólag kellett hozzá gyorsan a parlamentben fabrikálni.
Jogalap már annyira sem kell semmire, mint korábban, hiszen most már kormányrendelettel szüntetik meg az olyan pereket is (az önkormányzatoktól elvont pénzek kapcsán), amiben a kormány vesztésre áll: még végigbohóckodni sem kell a látszat kedvéért a dolgokat a bíróságon. (Ami tényleg lassan a bohóckodás kategóriája, hiszen a csúcsbíróságokat, a Kúriát és az Alkotmánybíróságot rég leuralta a Fidesz.)
És aztán a kampányhajrára megmutatkozott a fideszes pártállam is teljes valójában: nincsenek érdemi válaszok arra, hogy a titkosszolgálatok miért hagyták, hogy valakik megpróbáljanak beépülni a legerősebb ellenzéki pártba, hogy azt bedöntsék, és miért nem akarják ezt azóta sem kinyomozni.
Belegondolni is rossz, hogy hogyan bővülne ez a lista, és mi jöhet még itt, ha megint a Fidesz nyerne: a polgári Magyarország ideáján már G. Fodor Gábor coming outja óta keserűen röhögünk, de most ténylegesen megérkeztünk a pártállami és/ vagy feudális Magyarország küszöbére. Úgyhogy bármilyen őrülten is hangzott volna néhány évvel ezelőtt, arra fogok szavazni, akinek esélye van ezt eltakarítani, és azon is felülemelkedek, hogy az illető nemrég még fideszes volt. Végül is,
Gyurcsányt már eltakarította – ez Orbánnak tizenöt év kormányzás alatt se ment, pedig anno azért szavaztam rá 2010-ben, először és utoljára.
Értem persze, hogy sokan szkeptikusak azzal, hogy egy exfideszes hogyan csinálna itt mégis polgári Magyarországot meg plurális demokráciát. A helyzet azonban az, hogy ezt elsősorban nekünk, polgároknak kell megteremtenünk: a politika annyit tehet, hogy ehhez ideális feltételeket biztosít. A Fidesz tizenhat év kormányzás alatt ezeket a – posztszocialista érában az ideálistól eleve fényévekre lévő – feltételeket nemhogy nem javította, de porig rombolta. Az egyetlen esélyünk most, ha kipróbálunk valami mást, nehogy végérvényesen visszavezessenek bennünket az önkényuralomba.
Rekviem a kispártokért
(Vágó Gábor)
Világéletemben kispártokra szavaztam. Most nem fogok.
Volna létjogosultsága a kispártok indulásának, sőt, szükség is lenne rájuk. Lehetne sokszínűbb a parlament, az együttműködés felülkerekedhetne a versengésen, sokféle szempont és másféle társadalmi csoportok és képviselve lehetnének. Érdemi, elvi alapú viták folyhatnának, konkrét szakpolitikai elképzeléseket sok oldalról lehetne megrágni. Lehetne politikai tétje egy-egy nyilvános vitának, egy kommentcsörtének.
De nem. Így nem. Nem azért adom fel sokévtizedes kispárti támogató attitűdöm, amiért a „kórus” támadja őket. Szánalmasnak találom azokat az érveket, hogy „ennek most nincs itt az ideje”, meg hogy „csak ugyanolyanokkal lehet legyőzni a NER-t, amilyenek ők is”. Csak röhögni tudok azokon a mémeken, amelyek közpénzéhes gonosznak állítják be kispártokat.
Sokkal nagyobb a baj. Minőségi probléma van a kínálati oldalon.
A régi ellenzéki elit öngyilkos alakulatai belátták, hogy nekik reszeltek, és az évtizedes „tanult tehetetlenségük”, ami a NER-ben lelki védőpajzsként szolgált, most fehér zászlóként lengedezik. El sem indulnak. Pedig pár arc tényleg megérdemelhetné az évtizedes kitartó munkája alapján a folytatást. A vasfüggönyön innen sok helyen kialakult az az attitűd, hogy választásról választásra új üdvöskék jönnek, akik nem tanulnak az előzőek hibáiból. Nem kár értük, értünk.
Sokkal nagyobb baj, hogy a jelenleg talpon maradt kispárti felhozatalnak nincsen érdemleges ajánlata. Nem látom, hogy mit tennének hozzá az együttműködésre épülő politikai kultúra kialakításához. Ugyanúgy a „mi tudjuk a tutit, mindenki más menjen a francba” mentalitást sugározzák, mint a nagy pártok.
Nem látom egyik formációban sem, hogy érdemi ellensúly vagy konstruktív koalíciós partner lenne. Pláne nem, hogy egy kiélezett helyzetben a kisebbségi kormányzással járó kompromisszumok felelősségét vállalni tudnák.
Mondják a magukét, mindenki más hülye, csak ők a helikopterek.
Értékrendemhez a Kutyapárt aktív állampolgári embereszménye állna a legközelebb. Viszont a párt még nem nőtt fel a parlamenti munkához. Ezt nem én állítom, hanem indirektben a párt elnöke, Kovács Gergő, aki a Benyó Ritánál adott interjújában elmondta, hogy ott sem volt a választási indulásról szóló pártbeli döntésen. Ismerve a direkt konfliktusokat kerülő attitűdjét, ez azt jelenti, hogy ő nem akarna indulni, de nem tudott a többségi akarattal szembemenni. Ő ismeri a saját pártját, ha szerinte sem érettek a feladatra, ki vagyok én, hogy azt erőltessem? Pedig szegény listavezetőjük, Nagy Dávid küzd, mint disznó a jégen, és beszél olyan orbitális baromságokat, hogy a magyar gazdaság problémáját a borsodi füves üvegházak oldanák meg. Kár értük, többre érdemes az a közösség, most viszont tömegekkel utáltatták meg magukat. Így csak egyszer lesz Budán kutyavásár.
Ha az elosztási kérdésekről szólna csak a választás, akkor a DK-ra kéne szavaznom. Nagyon szimpatikus az is, hogy egy rátermett nő van a listájuk élén. Sőt, hetekig azzal is kacérkodtam, hogy taktikai okokból megkapják a listás voksom. Erősen félre kellett tennem azokat a sérelmeimet, amit évekig kaptam a DK-s kommentkommandótól aktív politikusként. Sőt, álltam a sarat az összes barátommal szemben is, akik kiröhögtek és őrültnek néztek, amikor felfedtem DK-ra szavazási szándékomat. Elég ironikus volt azt látni, hogy legtöbben azokkal az érvekkel támadják a DK-t, amely érveket az összefogáshívő DK-sok hoztak fel anno a különutas LMP ellen. Necces volt a külhoni szavazók ellen hergelő kampányuk is, de nálam a „Két x az fix” DK-s online mozgalom tette be az ajtót: egyéniben is kérik a szavazóikat, hogy a jelöltjeikre szavazzanak, nem csak listán. Milyen együttműködést várhatok így tőlük? Most meg kell enniük, amit főztek évekig az összefogás mantrázásával.
Végülis a Mi Hazánk programjának a felével még egyet is értenék. Ha befognám az orrom és az ujjaimat keresztbetenném a hátam mögött, még szavazhatnék is rájuk. Át is cikázott a fejemben a gondolat. Aztán megnéztem két Toroczkai-fórumot és három interjút végig. Arra a releváns kérdésre csak mismásolni tudott, hogy a Fidesz vagy a Tisza mellé állna-e, ha ő lenne a királycsináló. Pedig nem bonyolult a kérdés, és Lengyelországban is jót tett a Harmadik Útnak, amikor kijelentették, hogy a kormányváltás mellé állnak. Akkor dobta le az agyam végleg a gépszíjat, amikor előhozta Toroczkai minden áldott alkalommal, hogy egy kisebbségi kormány koalíciós tárgyalásain a legfőbb követelése az volna, hogy legyen egy Rubik-kocka alakú felhőkarcoló a Margitszigeten. Másra sincsen szüksége a kivéreztetett költségvetésnek, mint egy pénztemető korrupciós góc megalomán beruházásra. Nekem is vannak őrült ötleteim (legyen nyári szieszta meg villamos Kecskeméten), de eszembe se jutna ezekhez kötni az ország kormányzóképességét…
Senki nem fogja visszaadni az életünkből elrabolt tizenhat plusz négy évet
(Kömlődi Ferenc)
Sokáig nem szavaztam. Úgy álltam hozzá, hogy csak akkor fogok, ha megjelenik egy, a világképemnek megfelelő anarchista-libertariánus vagy viccpárt, vagy ha autokrácia-/diktatúraveszély van. 2014-re változott a helyzet, azóta fennáll a veszély, és 2018-tól viccpártra is lehet voksolni.
Az 1990 utáni magyar politikatörténetet három esemény formálta azzá, amivé a rendszer 2026-ra, évtizedekkel a kommunista diktatúra után ismét kiteljesedett: pártállammá. Az SZDSZ 1994-es összeborulása az MSZP-vel volt az első, 2006 ősze és Gyurcsány Ferenc a későbbi fideszes alkotmányozó többségeket megelőlegező hatalomban maradása a második, és a 2010-es Fidesz-kétharmad a harmadik.
Minden választás előtt elhangzik, most igaz is, hogy sorsdöntő lesz: Európai Unió, Nyugat és demokrácia vagy Szovjet-Oroszország csatlósállama, Kelet és diktatúrába átmenő autokrácia. Egyszer távoztam már diktatúrából (1985 és 1997 között Franciaországban éltem), ha fiatalabb és bátrabb lennék, legkésőbb 2018-ban megint megtettem volna (persze Kolumbia örök opció).
A mostani autokrácia más, mint a kommunizmus, huszonegyedik századi és posztmodern. A kései kádárizmus viszont nem telepedett rá annyira a társadalomra, nem mérgezte-manipulálta olyan mértékben a lelkeket, nem tette annyira szervilissé a népet, nem használta ki olyan aljasul a legkiszolgáltatottabb rétegeket, mint a kiforrott NER (lásd a dermesztő A szavazat árát).
De kire szavazzunk vasárnap? Ajánlásaimat három csoportra osztom: a hozzám racionálisan és érzelmileg közel álló pártokra (Tisza, MKKP), arra, amelyikre csak akkor szavaznék, ha a hatalommal senki más nem állna szemben (DK) és akikre soha (Fidesz-KDNP, Mi Hazánk). Szarba nem lépünk, Fidesz-KDNP-re nem szavazunk, de előbb lépjünk a szarba, minthogy a Fidesz-KDNP-re szavazzunk.
A Tisza az egyetlen valós lehetőség az országot a putyinizálódásból a liberális demokráciába, a jogállamba visszavezető kormányváltásra. Magyar Péter tehetséges politikus, munkabírása elképesztő, minden aljas betámadás lepattan róla, kiváló érzékkel vág elébe lejáratásoknak, átkeretezi azokat, jól jön ki belőlük. A csapata (Bódis Kriszta, Kapitány István, Orbán Anita, Kármán András, Hegedűs Zsolt) meggyőzött, szakértői és nem politikai kormányzást várok tőlük. Markánsan Nyugat-barátok, letörik a korrupciót, hazahozzák az EU-s pénzeket, csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, nyolc évben limitálják a mindenkori miniszterelnök hivatali idejét, véget vetnek a túlhatalomtól mentálisan és morálisan is megfáradt Orbán Viktor által régóta szított gyűlölködésnek, megosztásnak, háborús hisztériának. Hegyvidéki lakosként egyéniben Magyar Péterre fogom behúzni az ikszet.
Hegyvidéki lakosként viszont látom azt is, hogy igaz, csak szűk másfél éve polgármester, de a kerület megváltozott – a hétfői lejáratóvideóban agyongyalázott – Kovács Gergő alatt; ég és föld, ha összehasonlítjuk az ingatlanmutyikkal terhes Pokorni-érával. Személyesen és érzelmileg is kötődöm a Kutyákhoz, Gergő, Suzi, Dávid és a többiek is nagyon jó arcok, egy ideális világban az MKKP tagja lenne a kormánykoalíciónak. A drogliberalizáció több évtizedes hirdetőjeként megsüvegelem őket, az LMBTQ+ jogok kiterjesztését, a társadalom legrászorultabb rétegeinek felkarolását szintén, ráadásul Suzi ugyanúgy szimpatizál a transzhumanizmussal, mint én. Azzal az eszmeáramlattal, amit Kövér László a kommunizmushoz, sátánimádókhoz és luciferiánusokhoz hasonló veszélynek tart. Lehet, összekeveri a transzgenderrel.
A mai Magyarország viszont minden, csak nem ideális világ, a Kutyák sajnos egyetlen független közvélemény-kutatás alapján sem kerülnek be a parlamentbe, de az állami támogatás visszanemfizetését garantáló egy százalékot az összesben elérik.
Mind a Tisza, mind az MKKP vállalható listás voks, a kettő között habozók döntsenek úgy, ahogy jónak látják. Ugyanakkor méltatlan és igazságtalan a vissza nem lépés miatt az ellenzéki oldalról a Kutyákra zúdult gyűlöletcunami és a finisre időzítve, az egyoldalúra – csak az egyik oldal szólalt meg benne – sikeredett videó.
A DK eltűnése jót fog tenni a magyar közéletnek. Egyes gondolataikkal egyetértek, bár az Európai Egyesült Államok mellett bőven előttük elköteleződtem, azt viszont furcsállom, hogy a nyugdíjak Fidesz-KDNP által 2011-ben kivezetett svájci indexálásának visszaállításáról csak ők beszélnek. Abszurdum, hogy a nyugdíjasok a kormánypártok legmasszívabb szavazórétege, holott velük szúrtak ki legjobban. De hiába egy-egy szimpatikus gondolat, a DK ugyanolyan múmiacsapat, rendezvényeik ugyanúgy naftalinszagúak, mint egy random Thürmer-majális a kilencvenes években.
A Mi Hazánk eszmevilága pont az enyém ellentéte, és a kormánypártokról mindent elmond, hogy hozzájuk képest a széljobb Toroczkai is jobbközép.
Oldalakon és órákon keresztül sorolhatnám, miért ne szavazzunk a Fidesz-KDNP-re, miért kell a mindinkább Szauronhoz és Mordorhoz hasonlóan működő NER felszámolásához, a szívmelengető Út a börtönbe programhoz a Tisza-kétharmad. Néhány tény: a külügyér Szovjetunió hőse/Lavrov-díja és lehallgatott telefonbeszélgetései, EU-ellenesség, Trump-barátság, Lázár cigányozása, Szőlő utca, Göd, a valóság alternatív valósággá (értsd hazugsággá) relativizálása, a titkosszolgálatok magyar emberek, politikai riválisok elleni felhasználása, repülőrajt helyett földbe állt gazdaság, szándékosan lerohasztott, öntudatos és művelt polgárok helyett alattvalókat kitermelő oktatás, szétvert egészségügy és vasutak, Hatvanpuszta, poloskázás, korrupció stb. stb. stb.
A hatalomvágy a legalantasabb emberi ösztönök egyike. A korlátlan hatalom hosszútávú gyakorlása veszélyesen és végérvényesen torzítja, emberi méltóságától megfosztja a személyiséget, organikus fejlődési pályájáról téríti le az országot. Rajtunk múlik, hogy változtassunk, hogy a háborús hős Volodimir Zelenszkij nevessen a végén. Akihez Magyar Péternek persze az égadta világon semmi köze, a szuverenitásunkat Orbán barátai fenyegetik, nem „Brüsszel” és Ukrajna.
Most az egyszer felemelem a seggem
(Szabó Zoltán)
Botcsinálta alkalmi szövegközlőként a megboldogult Azonnalin comingoutoltattak először politikai témakörben. Normális esetben ugyanis borról, gasztróról és esetlegesen ezek társadalmi vonatkozásairól szoktam értekezni. 2019-ben az EP-választás előtt az alábbit írtam: „Hajlandóságot csak akkor érzek arra, hogy ne csupán húslevesevéssel töltsem azt a május végi vasárnapot, ha úgy vélném, bármi megbontaná vagy veszélyeztetné a megszerzett vagy ölünkbe hullott szabadságot és alapjogokat. A már említett viszonylagos jólétet és békét, a mi Európánkat.”
Nagyjából most érett meg a helyzet arra, hogy a saját kitételemet, a hajlandósági záradékomat érvényesítsem: és nem, nem a szomszédban zajló háború vagy a világpolitikai események apropóján, nem tekintek én olyan messzire, annál sokkal önzőbb és gyakorlatiasabb indokaim vannak. Elmesélem a saját nézőpontomat.
Előtte azért ismételten leszögezném, amit a korábbi azonnalis írásban is jeleztem: szánalmasnak tartom, hogy minden apróságot ideológiai síkra terelnek, totálisan hidegen hagy és teljes mértékben hihetetlennek, hiteltelennek tartom a pártok deklarált politikai krédóját, az úgynevezett értékrendjüket vagy éppen az állítólagos háttérben húzódó patrióta-globalista nagy, végső összecsapást, a titánok harcát, egy büdös szót se hiszek el az egészből. A pénz, a nagytőke, a hatalom harcol a még több pénzért és hatalomért – amit pedig mi ebből látunk, az csupán egy gyengén megkomponált színdarab díszletei, ruhatára és kellékei.
Sokkal jobban érdekel ennél, mi az, ami rám nézvést változott az elmúlt időszakban. 2010-ben még javában szőlészkedtem-borászkodtam, telis-tele voltam optimizmussal, tenniakarással és hittel arra nézvést, hova juthat el a szakma, milyen társadalmi szerepkör betöltésére vagyunk hivatottak, milyen formában tudunk hozzáadni a nagy közöshöz, formálni rajta. Ennek a lendületnek, tűznek mára a kialudt, kihűlt hamvai maradtak csupán. Sose vetett fel a pénz, viszont a létbizonytalanság számomra az elmúlt három-öt év hozadéka. Nyilván személyes, illetve súlyos geopolitikai okok is sodortak idáig, ellenben van, amit nehéz különválasztani az állami szerepvállalástól, bárhogy igyekeznék nem paternalista módon felfelé mutogatni, felelősséget hárítani.
Ami fixen tudható, hogy a 16 éve regnáló miniszterelnök a 2010-es választások előtt még ígéretet tett, hogy minden lehetséges eszközzel támogatja a borászok – akkortájt fogant – 12 pontját. Utánanéztem, megengedő hozzáállással 4, szigorúbban tekintve 2 pont teljesült azóta ezek közül, azok se feltétlenül úgy, ahogyan azt az aláírók valóban megálmodhatták. Számunkra tehát ez a 0 kilométerkő, holott a borászokról az járja, hogy a párt kegyeltjei vagyunk, szűgyig tocsogunk az állami támogatásokban. Nos, néhány ilyen kegyelt valóban létezik, ami csupán piaci torzulást idéz elő, azt leszámítva látványosan pusztul a szőlő és drasztikusan csökken a megtermelt és elfogyasztott bor mennyisége. Az egészségtudatosak, alkoholellenesek mindezt akár pozitív jelenségként is konstatálhatják, nekik csupán annyit érdemes tudni: ha nincs szőlő, nincs szőlőmunkás se, még egy apropó, ami nem tartja meg a vidéken élőket.
2023-ban, az itthoni hiperinfláció hozadékaként zártam be végérvényesen a pinceajtót, nem éreztem többé fenntarthatónak az egészet. Akkortájt a parlamentben arról ment a diskurzus kormány és ellenzék között, hogy egy- vagy kétszámjegyű-e az infláció mértéke. A borágazatban a három volt a helyes szám. Duplájára emelkedett ugyanis egy év alatt a borospalack, a csavarzár, a címke ára, míg a boré amióta csak az eszemet tudom, alaposan lemaradva kullogott az infláció mértéke mögött.
„Söralátét méretű fecnin is el lehet majd készíteni az adóbevallást” – egy újabb rosszul öregedő mondat a fentebb említett embertől, nekem, nekünk legalábbis biztosan. Az adminisztrációs terhek sokszorosára nőttek, agyonnyomják a bortermelőt, vendéglátóst. Olyasmit is mondott még a főni, hogy machetével fogja irtani a bürokrácia indáit, azóta azok meg is fojtottak sokunkat. Ahogyan a szülővárosom, Pécs kapcsán is megannyi, soha be nem tartott ígéretet tarthatok számon.
Egy szó, mint száz, a kiemeltnek hazudott borászati szektort valójában mostohaként kezelték. Vajon milyen lenne, ha még fújnának is ránk?
Mindezeket érzékeltetendő, immár gazdasági migráns mivoltamban az ingázás monotonitását azzal űztem el egy alkalommal, hogy megszámoltam hány vendéglátóegység van Pécs és az osztrák határ között. 49 műintézményből 26 végérvényesen bezárt, pedig Szigetvár, Nagykanizsa, Zalaegerszeg városokon keresztül is vezet az utam. Baranya, Somogy, Zala és Vas megye útbaeső falvai egy-két kivételtől eltekintve töküresek, alig lézeng valaki a tereken, az állítólagosan vidékpárti kormány regnálása alatt kivéreztünk. A kkv-szektornak már hosszú évek óta nem is udvarol a hatalom, ebben a kampányban jutottunk néhány ködös ígéret szintjén ismét az eszükbe (komoly lehet az elkeseredés). Aki még talpon, behúzta a kéziféket, a túlélés az egyetlen reális cél, ebből következően pénzmozgás alig van. Az állítólagosan mezőgazdaságra termett ország alig termel már meg valamit, hitvány külföldi dömpingáruval foltozzuk a táguló lyukakat, legalább a testnek is jut a méreganyagból.
Egyetlen logikus érvet nem tudnék mondani pécsi szőlő- és bortermelőként, hajdanvolt kisvállalkozóként, milyen szempont alapján lenne érdemes ez a társaság az újrázásra. Az ország megosztása, a társadalmi kútmérgezés, a végnélküli nívótlan ostobaság, a folyamatos paráztatás, az, hogy egy mai random Orbán-beszéd Torgyán József legrosszabb pillanatait idézi, mindez engem nem kavar fel különösebben, betudom hatalomtechnikának, elfogadtam ilyennek a politika természetét. Én tényleg azt nézem, amit csinál, nem azt, amit mond – hogy ismét a klasszikust idézzem.
Továbbá, félreértés ne essék, a kihívó politikai oldaltól se várok semmit. Ha csak kicsivel inkább békén hagynának, annyival bőven beérném. Totál lutri, nyilván még ennél a szarrakásnál is lehet rosszabb, nincsenek illúzióim, ellenben a morzsa, a csont, a kegyelemkenyér elvesztésével való riogatás nem üti meg az ingerküszöbömet. Sőt,
ha impotensebbek, kitettebbek, mint ez a garnitúra, az is csak ajándék: minél kevesebb az állami beavatkozás, a „segítség”, annyival előrébb vagyunk.
Az élni és élni hagyni elve a Balkánon is inkább érvényesül: a nemszolgáltatásért cserébe túlzott állampolgári elvárások sincsenek. A miénk ennél rosszabb konstrukció.
Hogy kire szavazol, hogyan taktikázol, ilyeneket nem szeretnék megmondani senkinek, annyit viszont bizonyosan kijelenthetek, hogy 16 évnyi de facto teljhatalom után ez a slepp az én szemszögemből nézvést egy fikarcnyi bizalmat nem érdemel. Test és lélek közönséges immunreakciója, hogy a vasárnapi húsleves mellől ezúttal felemelem a seggemet, és emiatt tényleg csak magukra haragudhatnak.
Köszönöm az orosz titkosszolgák tanácsát!
(Varsányi Bence)
Furcsa úgy endorsementet írni, hogy a fenntartásokkal kezdjük, most mégis ez jön.
A kifejezett disclaimereket hagyjuk, mert azzal, hogy nem igazán kedvelem Magyar Pétert, egyáltalán nem vagyok különleges helyzetben, szerintem a változást akarók többsége hasonlóan érez. A Magyar személyét mélyen érintő kérdésektől szintén eltekintenék, mert egyrészt a képernyőn keresztül csak spekulációk lehetnek, másrészt pedig nem tartom helyénvalónak szakképesítés nélkül nyilatkozni senki pszichéjéről a köz előtt – bár ezt a profilozást néhány elismert klinikai szakpszichológus, például Dr. Schiffer András rutinszerűen végzi a nyilvánosságban immár két éve.
Továbbra is él viszont, amit már az EP-választás előtt is hangsúlyoztam, hogy Magyar kampánya számomra sokkal hitelesebb lenne, ha nem akkor lépett volna a hadak útjára, amikor már kihúzták alóla a pozícióit, hanem ő maga állt volna fel a jól fizető NER-es vezetői székekből.
Ami a támogatóit ért vádakat illeti, nem gondolom, hogy a rendszeresen hangoztatott „ezek ugyanazok” helytálló lenne. Igen, van egy népfront jellege a Tiszának, de mind a március tizenötödikei felvonuláson, mind Magyar országjárásán szemmel látható volt a különbség az elmúlt tíz év megmozdulásaihoz képest. Ez nyilván lehet optikai csalódás is, viszont a közvélemény-kutatási számok is azt látszanak igazolni, hogy egyáltalán nem csak arról van szó, hogy a Tisza ledarálta az óellenzéket, majd túszul ejtette a belpesti liberális értelmiséget, és rajtuk kívül senki nem áll a párt mögött.
Szervezeti szinten ellenben sajnos igaza lehet a NER ÖTödik hadoszlopának abban, hogy régi arcok is legyeskednek a Tisza körül. Hogy csak egyet említsek közülük, a korábban a Jobbik alkalmazásában álló Kiss Zoltán Imre az elsüllyedt pártból egyenesen Magyar Péter kampányába katapultált, majd amikor ezt a kormánypárti média lehozta, a Tisza kicsit hátrébb is tolta a reflektorfényből.
Nyilvánvalóan Magyar Péteréknek is kellemetlen, hogy miután ejtették Gyurcsány Ferencet és csatolmányait, majd sikerült friss, eddig jórészt ismeretlen jelölteket állítaniuk, néhány hivatásos politikai kalandor mégis náluk próbál érvényesülni. Tudom, nincs az országban túlkínálat a jó politikai szakemberekből, közösségszervezőkből, de azért mégis óva intenék mindenkit azoktól, akik korábban már más pártoknál is bejelentkeztek jól fizető pozíciókért.
Fenntartásaimat enyhítendő, megnéztem a Tavaszi szél című filmet is, de csak még több fenntartásom lett. Én ugyan nem láttam sem Az akarat diadalát, sem más kiemelkedő alkotást a műfajban, de azért a film készítőinek állítása, mely szerint „nem propaganda”, viszonylag nehezen védhető, tekintve hogy minden egyes, Magyarral kritikus mozzanat után jön egy cutscene, ahol a pártelnök a hátsó ülésről az autó mellett futkározó őzikéket és nyuszikákat csodálja. Valamire azonban mégiscsak jó volt a nempropagandafilm: végre világossá vált, hogy a Telex miért ásta elő a tanszékek mélyéről, és futtatja fél éve folyamatosan Szabó Andrea politológust.
Egyvalamiben viszont meglepően kevés fenntartásom maradt: Magyar Péter jó eséllyel jobb munkát végezne az ország élén, mint Orbán Viktor. Ez az állítás sajnos nem Magyar Péter képességeit dicséri, hanem csak annyit tesz, hogy szinte nem tudok olyan területet említeni, ahol ne bukott volna ki legkésőbb az elmúlt két évben, hogy a mérce olyan borzasztóan alacsonyra lett téve, hogy azt bárki képes lenne megugrani.
És ha már bárki, akkor miért nem inkább a kutyákra szavazok? Végülis korábban így tettem, soha nem szavaztam semmilyen összefogócskára. Én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy Kovács Gergely februári kellemetlenkedése vagy a pártban uralkodó (és nem véletlen) pánikhangulat, meg az ebből következő politikai és kommunikációs fejetlenség miatt pártoltam el tőlük.
Az ok ennél sokkal prózaibb: Magyar Péter egyszerűen olyan helyről kapott ajánlást, hogy kötelességemnek érzem rá szavazni. Az ajánlólevél tavaly augusztus közepén érkezett az Oroszországi Föderáció Külföldi Hírszerző Szolgálatától (SZVR), akik közleményben tudatták, hogy Magyar Pétert az Európai Bizottság kívánja „hatalomba emelni”, akár 2026 tavaszánál hamarabb is, és ennek érdekében már „jelentős anyagi, adminisztratív, média-, és lobbierőt mozgósítottak”.
Volt olyan tanult szerző, aki ugyan már a megjelenés után próbált maszatolni, hogy a narratívába illő, „rövid kis elemzések” nyilvános közzététele bevett gyakorlata nemcsak az orosz, de a nyugati hírszerző szolgálatoknak is, business as usual ugyebár, ám az előző bekezdésben kiemelt állítások felett áldásosan átsiklott. Mert mit is jelent az, hogy Orbán kihívóját szerintük külföldről, külföldi tőkével, külföldi erőforrásokkal akarják hatalomba emelni? A magyar választópolgárok feje felett hozott döntést, az ő akaratuk semmibevételét jelenti. Az SZVR konkrétan a magyar nép szuverenitását tagadja, sőt, implicite hazaárulóvá nyilvánítja Orbán politikai ellenfelét, Magyar Pétert, ezzel pedig ők maguk sértik meg országunk szuverenitását, ezúttal egy nyilvános közleményben. És ez minden, csak nem megszokott gyakorlat.
Nos, aki nem szeretné, hogy Magyarországon tényleg ez legyen az új business as usual, az az SZVR ajánlása nyomán tudja, hogy kire kell szavazzon vasárnap.
Ami pedig a jelenlegi garnitúrát illeti, a százharminchárom gyáva embert, akik zokszó nélkül hagyják a nemzet szuverenitását külföldről sárba tiporni, csak a remélhetőleg leköszönő miniszterelnök szavait tudom idézni:
rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés.
Vagy Tisza-kétharmad, vagy semmi
(Bukovics Martin)
Izgalmas volt végigvenni februárban a környékbeli nagyobb kormányváltások történetét a Gemišten: a tanulság az, hogy ha gyenge, káoszos kormányzás követi a váltást, az előző garnitúra utána visszajön, hol radikalizálódva, hol mérséklődve. A mai magyar választási rendszer pedig olyan, hogy ha valaki nagyot megy, az nagyot nyer.
Egy szokásos nagyarányú Fidesz-győzelem tiszta sor volna, ismerve a miniszterelnöknek az évértékelőn belengetett elképzeléseit: mindenki eldöntheti április 13-án, hogy szeretne-e pártállamban élni vagy sem, olyan helyen, ahol az állampolgárok elleni konstans hibrid hadviselés a kormánykommunikáció alapja.
Szerencsére a határok 2026-ban nincsenek lezárva, így lehet élni az EU-tagság előnyeivel, el lehet menni – és van is bőven hova még magyar pénztárcával is. De lehet maradni is belső emigrációban, ha a budapesti-szegedi-pécsi-nyugatihatármenti buborék kellően nagyra van fújva, kényelmes és élhető belülről és gondoskodunk arról, hogy minél kevesebbet érintkezzünk a kényelmetlen külvilággal, ami fideszes győzelem esetén egy végtelenül hisztérikussá váló ellenzéki közeget és egy minden eddiginél primitívebben, az erő nyelvén kormányzó Fideszt jelentene (hacsak Orbánék nem vesznek egy 180 fokos fordulatot és kezdenek el a felnőttek nyelvén beszélni azokhoz, akik megszavazták őket azután is, hogy látványosan hülyének lettek nézve).
Egy sima többséges Tisza-győzelem is rossz volna, csak másképp: elkezdődne az állóháború az államot megtisztítani akaró tiszások és az állami intézményekből őket obstruáló fideszesek között, a szurkolói mentalitás állandósulna és a politikával kelne és feküdne sokmindenki. Végül vélhetően hátsószobás dealekben állapodnának meg a dolgokról, addig pedig a Fidesz gondoskodna arról, hogy tömegeket belerántson magával abba a mocsárba, ahol ő mára annyira jól megtanult ellenni. Ennek persze lehetnek pozitív hatásai is az állampolgári ismeretek témakörben – az emberek megtanulnák, melyik fogva ejtett intézmény mire volna való, kinek mire van és mire nincs jogköre, azaz ha jobban bevonódnak, akár maguk is szívesebben részt vennének tüntetések szervezésében, polgári kezdeményezésekben, akár pártmunkában –, de a középosztály Maslow-piramison történő látványos lecsúszása idején nem látom a kritikus gondolkodás és nyilvánosság iránti tömeges igényt (lásd az ellenzéki szavazók kibukását, amikor az általuk támogatott média tiszás botrányokkal foglalkozik), így továbbra is a permanens hisztériát látom jönni. Ez a szcenárió sem kecsegtet sok jóval.
Érdemi változást ezért csak az jelenthet, ha a magyar társadalom kétharmaddal ajándékozza meg aktuális messiását. 2010-ben Babarczy Eszter írt arról, hogy a fideszes kétharmad volna a kívánatos – meg is bánta később –, csakhogy ő akkor egy sokkal plurálisabb rendszert váltott volna le egy teljesen homályosra, bízva a jó királyban. Ettől most nem kell tartanunk: aki azzal riogat, hogy a 2025-ös NER-nél rosszabb lesz a 2011-es és emiatt félelmei vannak, annak javaslok egy kellemes kéthetes utazást Prijedorba, Kragujevacba vagy inkább a soron következő szerbiai önkormányzati választásokra megfigyelőnek, hogy egy kicsit megélhesse az álmait (és hogy végre jókat ehessen-ihasson). Ismerve Magyar Péter vállalásait, az őrá szavazó közönség jogállamiság (mint a mindenki számára ugyanúgy működő Magyarország alapja) iránti reményeit és elvárásait és azt, hogy mik voltak eddig Orbánék prioritásai, érdemi változást csakis az jelenthet, ha meg is adjuk az esélyét ennek.
Vagyis az ellenzéki egyhelyben toporgás, frusztrálódás, szurkolás, mismásolás, egyrésztmásrésztozás és taktikázás helyett hulljanak végre le az álarcok:
derüljön ki, ki kicsoda, mi micsoda és ne veszítsünk éveket dolgok elbábozásával. Hogy derüljön ki, valójában mennyire demokraták Magyar Péterék és milyen Magyarországban gondolkodnak ők, amikor épp nem ígérnek meg mindent mindenkinek: tényleg akarnak-e jogállamot, pluralizmust, kevesebb bürokráciát és maffiaszerű működést vagy sem, vagy ugyanaz a jogászkodó, cinikus, kontrollmániás erőpolitika lesz, csak épp mérsékelten, EU-pártibban előadva, mint a műfaj mesterei, Giorgia Meloni és Andrej Plenković teszik. A közönségigényekhez csatlakozom: legyen elszámoltatás, derüljenek ki a fideszes ügyek, hogy ki mennyiért és miért volt kamuellenzéki, kit hogyan és miért figyeltek és zsaroltak meg, hogyan működött a propaganda, a titkosszolgálatok; a gazdasági hátország és az állam hogyan fonódott össze. Hogy ez a kétharmad a Tiszának egyedül, az MKKP-val vagy a Mi Hazánkkal jön-e össze, azt a közönség ízlésére bízom, de a tisztánlátás és változás kívánalma ebben a választási rendszerben bizony csakis kétharmadot jelenthet, annál kevesebbet nem. Az állami munkahelyeikből taktikusan csak az utolsó pillanatban dobbantó Új Hősök és a friss Medián-kutatások alapján ez egyre inkább reálisnak tűnik: a vasárnapot ünneplő karneváli hangulatból, az új nemzeti egységből talán valami jót is ki lehet hozni.
Azt meg jobb nem tudni, hogy hőseink meg a Tisza-szavazók vajon hol lennének ma, ha Rogán Antal nem erőlteti anno, hogy ne váljon el Varga Judit és Magyar Péter…
Köszönjük a figyelmet. Fideszes és DK-s endorsementeket sajnos nem sikerült beszereznünk, akiktől ilyet reméltünk, vagy elálltak tőle, vagy nem volt rá idejük. Most ez van, majd 2030-ban. Találkozunk a választás után, jó szavazást, jó hétvégét!